2011. szeptember 11., vasárnap

2011 szeptember 11

Vasárnap délelőtt van, szép őszi idővel ajándékozott meg bennünket a természet. Utolsó fellobbanása ez a nyárnak. Lassan nesztelenül oson be hozzánk az ősz....esti korai sötétben lágy átmenettel hűl le a levegő, immár megborzongatja a fázósabbakat. Új színeit keveri palettáján a nagymester,mellyel átfesti a fákat, és az ökörnyálakat úsztató hangás mezőket. Alkotóként számomra ez a legszebb évszak..melankolikus nyugalommal inti a lelket, az eljövendő csendre. Való igaz, hogy az évszakokban a saját elmúlásunkat élhetjük meg évről-évre, ezért is antropomorfizálja szívesen mindenki az idő által változó világot. Művészként a gondolatiság elmélyülése az amit az előttünk álló hónapok sorától várok. Szeretem a pihenni térő földek, az elhalkuló munkák sercenését, a réti tanyák lassú enyészetét..Régi kövek néma meséjét, amik elmúlt nyarak, és elhalt gyermek zsivajoktól hangosak, elmélázok letört karú körtefák alatt, melyek régen elszáradt ágaikat nyújtogatják az ég felé, várva az újjáéledést, azt az újjáéledést amely számukra már sosem jő el, és holt mementóiként, tanúsítják egy régen elmúlt kor egykori gazdagságát. Nagy idők tanúi voltak ők, ha ilyen fák mellett visz el utam, óhatatlanul felszakad bennem a sosem ismert emberek elképzelt alakja. hiszen okkal ültették ezeket a fákat...ültette az emberfia, még akkor is ha nem tudta ő fogja-e valaha is ízlelni munkája gyümölcsét,..ültette, nem magáért, hanem mindenkiért. Tette a dolgát a vándorért aki tán ennek a fának árnyékában piheni ki majdan fáradalmát, de tette az éhezőért, aki fáradtan tér meg otthonában az esthajnal fénye mellett, és szakajt gyümölcséből azzal enyhítve éhét...,és tette az ég  madaraiért kiknek otthont nyújt majdan, mikor felnő a fácska. De a fácska adja bölcsőd, melyben gyermeked ringatod, és a fácska tartja asztalként étked,melyet magadhoz veszel, és mikor ágyadba nyugodni térsz ezen fácska karjaiba hajtod fejed.. S,ha eljő az idő az anyaföldbe is ő kísér....

Jól elkalandoztak a gondolataim, de végül is kedves olvasóm, én figyelmeztettelek, hogy ekkor tájt elmélyülnek a gondolataim.
Számvetést készítek óhatatlan, felötlenek az évekkel egyenes arányban növekvő őszök emlékei...döbbenetes az idő rohanása, az élet rövidsége, és a kalandos történetek száma amelyek egy ember életét kísérik végig.
Változások, mindenben, a helyszínekben, a körülöttünk cserélődő emberekben,. Amit meghatározónak vélünk ma, arról kiderül, hogy semmit nem jelent. Hátunk mögött hagyunk életeket, mert az ismeretlen hívogat, s mi örömmel rohanunk karjába, mert ilyennek teremtettünk... A nyughatatlan lélek mindent megismerni akarása hajszol, űz és kergeti a szíveket...de kérlek szakíts mindig időt, hogy megpihenj egy fa árnyékában, hajtsd oda homlokod a korhadt, idő verte törzsre...gondolj arra aki ismeretlenül is, az időkön át ívelően  gondolva rád ültette el azt a fát, és a bölcsességre mely a kezét vezette, az előrelátásra, a szeretetre amely áthatotta munkáját, és mondj el értük egy imát... Ha így teszel máris megértetted a halhatatlanság esszenciáját, hiszen nem nagy dolgokat kell alkotni azért, hogy halhatatlanná váljék az ember, olyan dolgokat kell cselekednie amelyekben a szeretet vezérli, és nem önmaga, hanem mások miatt teszi a dolgát önzetlenül, és ez az önzetlenség vezérli tetteit...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

 Elkészült egy újabb "Hogyan készült" videó, amelyben látható, hogy miként készítettem el "Ádám és Éva - A Paradicsom elvesz...