2011. szeptember 1., csütörtök

2011.09.01

Vége a nyárnak. Mintha csak tegnap kezdődött volna, és máris vége...Igaz az idő még nyarat mutat, de csalóka illúziója nem több. Reggel a busz megállókban gyerekek, letörten néznek a végtelen homályába vesző idei iskola évnek. Kézzel fogható volt a hűvös hajnalon a levertség, és az iskolát most kezdő gyerekek várakozással teli szorongása. Bennem is felötlött az első iskolai napom...De régen volt istenem 30éve...Fura érzés visszagondolni azokra az időkre amikor a betűvetés tudományát próbálták a fejünkbe súlykolni, és az akkori idők a maiakkal köszönőviszonyban sincsenek. Nekünk még voltak gyerekéveink, közösségi életünk. nem tanárok hanem pedagógusok oktattak, akiknek nem szakma, hanem hívatás volt az emberfő nevelés...a gyerek ember volt, és nem bevétel növelő statisztikai szám adat. Voltak jogaink, de voltak kötelezettségeink is nem kis számban. Ma nincs más mint adatok gyömöszölése a fejbe, terhelés felesleges dolgokkal, de még véletlenül sincs elvétve életre nevelés, gondolkodásra sarkallás. Nem az nincs... Mert aki gondolkodik, még véletlenül kérdezni kezd, és aki kérdez az ellentmond néha, és aki ellentmond, és kérdez az nem irányítható. Aki pedig nem irányítható az egyéniséggé válva elkóborol a nyájtól, nem lehet uralkodni rajta, és megosztani..Márpedig a szép új világnak az ilyen különcökre nincs szüksége. ergo nevelnek fogyasztókat már gyerekkorban, elvakítják az embert, és befolyásolják üveggyöngyökkel, kiölik az igazi értékeket, és elsatnyítják a jövő nemzedékét, akiben sem tisztelet nem marad, sem jóindulat, kitartás, küzdeni akarás. De a globális polgár pont ilyen, és ezért jó.


Na hagyom is ezt a témát,mert csak keserűséget okoz...és másokat sincs kedvem elkeseríteni. Aztán az is lehet, hogy a lábadozásom végterméke a sötétebben látás..Holott nem kellene ilyen gondolatokkal terhelni magam, mert az élet legyen olyan amilyenné tesszük, de mégiscsak szép dolog. Apropó lábadozás. Csak röviden néhány nappal ezelőtt átestem egy műtéten, hogy ez mi volt itt nem taglalom,mert nincs jelentősége, igyekszem nem gondolni rá, és akkor nem vonzok be semmit amire nincs szükségem. Viszont mint mindenki aki kórházba jut, ha csak rövid időre is szorongva várja a magyar egészségügy mélyebb megismerésének lehetőségét, hiszen itt élünk, és tudjuk, milyen helyzetben van.. Én sem voltam ezzel másképpen...de, De ..el kell, hogy mondjam nagyon pozitívan csalódtam.A nővérek kedvesek, és csinosak, a doktor úr pedig igyekezett oldani a feszültséget, és nagyon lelkiismeretesen végezte el a saját feladatát. Igen nagy köszönettel tartozom neki, megérdemli, hogy név szerint említsem dr. Kóós Attila sebészorvosról van szó. Ha valaki a Dél-Pesti kórházba kerül, és hozzá, nyugodtan bízhat benne, és a tudásában. Amint említettem éppen lábadozni próbálok...több-kevesebb sikerrel,mert nem tudok nyugton ülni, itt vagyok a műteremben teszek-veszek de még nem az igazi, viszont  igyekszem minél hamarabb teljes gőzzel alkotni tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése