A hó elfedi..

A hó elfedi a csorbát, elfedi a töröttet. Elfed mindent ami szürke, tompává teszi a hangosat és némává a szólót.
Napok óta esik, hol intenzíven, hol kevésbé erőteljesen. A meleg szobából nézve gyönyörű a látvány, mert nem járja át testem a csontig hatoló, napközben is a mínusz tíz fok égető hidege.
Nézem a havat, (alkotni most nincs ingerenciám, kimerültem) tehát nézem a hóesést a tetők sipkáját, a falak tetején végigfutó hócsipkés sálat, melyet a szél lehelete igazgat helyére. Elmélázok gyerekkorom telein és nem tudom miért,de azok valahogy fényesebbek, ünnepibbeknek tűnnek így az évtizedek távlatából. Iskolából hazafelé mókázva csúszkáltunk, arcunkat csípte a szél, de nem láttunk mást csak a hó sokféle örömét, az esti szánkózások zamatát, vagy azt amikor az utcabeli gyerekek összeverődve csúszkáltak a feljegesedett úton. Régi hócsaták hová fújt el benneteket a kérlelhetetlen idő. Hol vannak a régi kölykök, vajon merre, hogyan élhetnek? Elmerültek a régi arcok, kik közül oly soknak már a fejfáját lepi a tél fehér ajándéka. Eltűntek a "Jani bácsik" Tercsi nénik" Nagypapák, Dédszülők Szülők. Elkoptak kikre ott akkor a játék hevében úgy gondoltunk gyermek fejjel, hogy örök és múlhatatlan mementói ők a mi életünknek. Majd felnőve, itt a gép előtt, az élet néhány viharát már megélve töprengek... Érdemes volt felnőni? Vagy azért a kevés pluszért, mit a felnőtté válás ad/adhat, megérte feladni a világot, amely gyerekként mindenestül a miénk volt?
Nem tudom a választ s ha tudnám is mindössze költői lehetne ahogyan a kérdés sem volt több annál, mivel az idő irányának rideg ténye ennél többet nem engedhet meg nekem, hiszen csak előre megy,  visszafelé soha nem halad.
A hó pedig szakadatlanul hull alá az égből elfedve a valóságot, de felfedve a múlt eddig homályban hitt emlékeit, álmokat építve azokból. Mert álmodozni jó.