2012. március 7., szerda

Restaurálás 2.0

Folytatom a tegnap megkezdett restaurálásom. A mai nap folyamán a tegnap alapozott és bejavított részeken pótoltam a kép hiányzó grafikai elemeit és úgy általánosságban felfrissítettem a pigmenteket. Az utolsó fázisában a holnapi nap folyamán megkapja a végáthúzást, vagyis a végfirniszt amely konzerválni és védeni fogja egy darabig a képet a környezeti ártalmaktól. Néhány fotóval prezentálom a képen történt változásokat.






                                                              A kész alkotás felfrissülve




                                                A tegnapi sérülések ma már nem látható helyei.






                                 Legalábbis remélem, hogy nem látni az egykori sérülések romjait





Szeretem az ilyen régi képek helyreállítását, mivel ez is egyfajta tiszteletadás az elődök emléke előtt. Főhajtás a régi mester tudása, szakértelme előtt, alázatra tanít a szakma , egy másik alkotó szellem által teremtett munka iránt. Tiszteletre mivel nem festhetem a saját gondolataimat, hiszen valójában nem az én alkotásomról szól a restaurálás folyamata, itt nem alkotok, csupán visszaadok valamit a régi fényéből, valaminek. Amikor mások alkotásával kell foglalkozni háttérbe szorul az én és előre tör egy ismeretlen alkotó szelleme akit sohasem ismertem, de míg végzek a kijelölt munkával egy picit a részemmé fog válni. Az ecsetkezelését és a színtónusait óhatatlanul megismerem, mivel centiméterekre lebegek az egykori ecsetvonások felett. Tanulás és tanítás az amelyről a művészet restaurálás része szól. Tanulás amely addig tart míg tanulni akarunk és csak magunknál jobbá válni.



Manapság amerre nézek azt látom, hogy emberek másokhoz mérik magukat, mindig másoknál akarnak jobbak lenni. Követik egymást s még véletlenül sem próbálnak valamit önállóan kezdeményezni. Egyre kevesebben vannak azok akik mernek új utakat járni.
Visszatérve a saját hitvallásomhoz, nekem nem utam az, hogy másoknál akarjak jobb lenni, nekem nem tisztem másokat magam elé állítva méricskélni őt hozzám, magamat hozzá. Nekem egy utam van, magamnál napról-napra jobb lenni, akár emberként, akár művészként, akár barátként akár párként...sorolhatnám tovább, de nem teszem mivel nem részleteiben számít, hanem egészében fontos a jobbá válásra való törekvés.
Továbbmenve rengeteg irigy emberrel találkozom manapság a művészetben..pláne a képzőművészetről mondható el ez leginkább sajnos.. Amatőr, műkedvelő alkotók( itt most nagyon tisztelet a kivételnek) egy-két kiállítás után hiszik magukat minden szakmai ismeret,( na jó talán egy festőtábor élményeivel gazdagodva) nélkül mindentudónak, amivel nem is lenne baj, ha venné a fáradságot és igyekezne megtanulni legalább az alapokat a többihez úgysem elég egy egész élet sem. De nem, mert sokan azt hiszik,a festőművész úgy készül, hogy a kedves delikvens aki addig akármivel is foglalkozott, gondol egy nagyot..besétál a művészellátóba habókra vesz ezt-azt..haza megy pacsmagol valamit, majd a karakószörcsögi nyugdíjas napon kiállítja a helyi pajtában,mint messziről jött meg nem értett művész, bájos mosolyával elbűvöli a helyi fonóegylet műértő elvtársait...S miután itt sikert aratott, abból is az osztatlant. Felvértezve egyetlen kiállításának pogis emlékeitől, betér egy nyomdába ahol is néhány forintért elkészít egy ecsetes névkártyát (talán paletta is lesz rajta) amelyre titulusként oda biggyesztik neki akár azt is "FESTŐMŰVÉSZ". No elárulom a festő nem így készül, a művész pedig nem készül az annak SZÜLETIK!!
A szakmát alázattal, kitartással , türelemmel és rengeteg lemondással a tehetségesebbek megtudják így-úgy tanulni, mivel ez a része tanulható...De az ami miatt te csak magadnál akarsz nap mint nap jobb lenni, az a sehonnan meg nem fogható érzés ami hajt, az csak keveseknek adatott meg s még ezen belül is elenyésző azok száma akik valóban kiérdemelhetik majdan a "MŰVÉSZ" titulust. Én magamról sem tudnám azt megmondani, hogy azzá sikerül majdan lennem avagy egyszerű alkotóként fog megemlékezni rólam az utókor, ha egyáltalán megfog emlékezni.. Ha nem annak sincs jelentősége, ahogy annak sem ha igen. Hogy miért nincs ennek jelentősége? A válasz egyszerű, itt a most-ban alkotok, a ma emberének. Ha az eljövendő nemzedék talál az alkotásaimban majd mondanivalót akkor jó, ha nem talál akkor az én gondolataim nem állták ki az idő próbáját és őszintén szólva ez a síromban fekve engem nem nagyon fog mérgelődésre sarkallani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Így készült...

A minap, mikor ismét írni kezdtem, ígértem, hogy ismét elkezdek feltölteni, "így készült videókat". Ennek első látható darabja ebb...