Az éj csendjében dolgozva, néha gondolkodom is....

Az éj csendje.

Tegnap éjszaka, vagyis ma reggelre megfeszítettem az előző bejegyzésemben említett "Megfestett Himnusz" készülő alkotásomnak a kicsi tanulmány változatának a vásznát.
Sok minden jár ilyenkor az ember fejében, olyan gondolatok amelyek egyébként messze elkerülik a szürkeállomány tudatos részét. Ez történt velem is.....

Ahogy állítottam össze az ékrámáját a vászonnak...elkezdtem gondolkodni, hogy az életnek milyen sok területén tevékenykedő szakma munkájából tevődik össze az, hogy egy alkotóművész létrehozhassa a vízióját. Sorra vettem azt ami eszembe jutott hirtelen. A vászon lenvászon, vagyis azt valakinek meg kell termelnie, mint növényt majd másnak fel kell dolgoznia, ezt követően egy másik szakma képviselője megfonja, majd leszövi azt vászonná. Ezt követően jön a képbe a vegyipar, mert a lenvászon önmagában nyersen még nem igazán jól festhető kell rá "X" réteg alapozás is. Ja igen vegyipar...ő abból készít festéket amit a földből vagy annak felszínén bányásznak ki, de a növényvilág is hozzájárul ahhoz, hogy a tubusaimban pigmentek legyenek. Idáig jutva már van vásznam és van festékem, de még nincs ecsetem, amelyek sokféle összetételűek lehetnek...lehetnek műszálasak, de állati szőrből, sőt emberi hajból készültek is, ha belegondolunk itt is számtalan szakma képviselve van, csupán az ecsetek területén. Van már ecsetem, festékem és vásznam, de nincs ékrámám, amire feszíteni tudnám a vásznamat, (hacsak nem kasírozni szeretném, de oda is kell az asztalosszakma) kellenek asztalosok, akik precíz és pontos munkával ki marják a lécben az illesztések helyeit, gérbe vágva mm pontossággal készre adják át a felhasználónak azt a megmunkált, nem is olyan régen még az erdőben található fát,amit ki kellett termelni, de el is kellett ültetni valakinek, hogy most az én műtermemben álljon minden alkotóelemét összerakva a kész felület, amely azt várja, hogy rárobbanjon az ami életre kelti és értelmet ad annak a sok szakmának és embernek akiknek a munkája nélkül szegényebb lenne a világ, hiszen sokkal kevesebb műalkotás született volna ezen szakmák nélkül. Tisztelet illeti ezeket az embereket. De talán így végig vezetve is érthetőbbé válik sokaknak, hogy miért kerül valami annyiba amennyibe. Amikor egy alkotó arra adja a fejét, hogy valamit létre hozzon, bizony ezt neki meg kell vásárolnia, ott helyben a boltban, mert az teljesen egyértelmű mindenki számára, hogy az aki dolgozik megérdemli a pénzét, vagyis a földműves a len-ért, a bányász az ércekért, a szállító az idejéért és az ecsetkészítő az ecseteiért, ahogy az is természetes, hogy az asztalos is elkészítette a maga munkáját ahogyan a favágó is kimegy az erdőre, hogy legyen anyag az asztalos keze alatt..ezt mind mind ott a pultnál az alkotó, aki valamit adni akar a világnak megfizeti..Ezután haza megy és önmagát ugyanúgy nem kímélve ahogyan a többiek sem, alkotni kezd, éjjel és nappal..sokszor enni is elfelejt, hogy más szükségleteiről ne is szóljak... Amikor elkészül és tudja született valami belőle és általa..nézi és elmondhatatlan érzés keríti hatalmában a teremtés érzése, az érzés amikor a szellem győz a holt anyagok felett és megtölti élettel az üres fehér felületet, értelmet és mélységet ad annak létének. Olyan értelmet ami jó esetben jóval túl fogja élni magát az alkotóját.  Ahogy ott áll és elégedetten szemléli munkája gyümölcsét, keserű ízként érzi a torkában, hogy hiába az ő munkája lesz az amit mindenki látni fog, de mint mindig "harcolnia" kell az anyagi ellenszolgáltatásért, mivel a művészet egy olyan dolog sokak szemében ami valami számomra ismeretlen ok miatt szinte mindig alku tárgya, vagy rosszabb esetben ingyen szeretné megkapni, mert ugyebár ez "csak" egy festmény..grafika stb, mintha nem is lenne munka azt megalkotni...Sokan akik megvásárolják az alkotást (és itt most nem a galériákról beszélek, ők alkuképesek az árrésük miatt,hanem arról amikor egyenesen a művésztől szándékoznak alkotást vásárolni vagyis műtermi áron ami alapból töredéke a legtöbb esetben a galéria árainak) csípőből alkudni kezdenek abból az árból amit a műteremben az alkotó közöl..hozzáteszem sokszor félszegen, hiszen a legtöbb művész nem üzletember, csak egy alkotó aki sokszor nem tudja helyesen megítélni saját keze munkáját..Alábecsüli önmagát. Szóval alku..kérdem én ha bemegy bárki is a pékhez és x ára van a kenyérnek..alkudni kezd? Nem! Evidens, hogy meg kell fizetni, mert akkor jut a kenyér "biznisz" minden résztvevője ahhoz a lehetőséghez, hogy jövőre is tudjon búzát termelni, lisztet őrölni, kenyeret sütni... Egy alkotó is csak addig tud alkotni amíg van miből alkotnia, ha nem lesz akkor alkotás sem lesz. Ez ennyire egyszerű. Ki tudná azt megmondani, hogy mennyi zseniális alkotás ígérete távozott innen a világról, egyszerűen csak azért, mert az aki megtudta volna alkotni, nem volt rá képes az anyagi nehézségei okán. Ki tudná ezt megmondani....? Senki! Minden meg nem született érték, veszteség, pótolhatatlan veszteség. Mennyivel szegényebb lenne a világ a Sixstus kápolna, a Louvre kincsei nélkül, de hogy magyar párhuzamot is említsek. Munkácsy alkotásai nélkül a magyar művészettörténet sokkal szegényebb lenne nem csupán itthon, de világviszonylatban is.... Zárszóként, csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy mit jelentene a kölcsönös tisztelet egymás munkája iránt. Egy művész aki annak született, nem maga választotta meg a sorsát..a sors választotta ki őt egy számára kijelölt útra. Ha tud dolgozni akkor végig tud menni az útján, de ehhez a közönségre is szüksége van. Ez egy szimbiózis a közönségnek szüksége van a szépre és akik ezt képesek megadni, nekik pedig a közönségre így képesek egymást emelni és tanítani...



No ismét jól elkanyarodtam. Szóval visszatérve megfeszítettem a vásznat, de  közben ilyen gondolataim támadtak...