2013. október 18., péntek

Festészet napja alkalmából...

                                               

                                                       Tisztelt Olvasó, Kedves Barátaim.


Már az első sorban szeretném előre bocsájtani, hogy a mai írásom kissé hosszabb lesz mint az egyébként megszokott terjedelem. Hosszabb lesz, mivel ma van a Magyar Festészet Napja és amint ígértem lesz egy mesém, igaz nincs hosszú téli este ám a mai napnál keresve sem lehetett volna megfelelőbbet találni  mesémhez....




Bevezetőként szeretnék néhány szóban megemlékezni a mai napról is, arról, hogy miről szól a mai nap nekünk alkotó művészeknek s nekem személy szerint.


2013.10.18.

Ma van a Magyar Festészet Napja amely immár 11-ik alkalommal szerepel a hazai ünnepek sorában.
Nagyon szép és jó kezdeményezés ez a Festőművészek, a Képzőművészet felé. Ilyenkor még talán érezhetnénk is a felénk áradó őszinte tiszteletet, alkotó stílustól és szubjektív ízlésvilágtól függetlenül, hiszen az aki arra teszi fel életét és adja fejét, hogy valamit alkotva gyarapítsa a világot, az emberiséget, kollektív örökségünk gyarapítva tegye ezt bármilyen formában és eszközzel az mindenképpen egy főhajtást megérdemel....

De azt meg is kapják...?

Kezdődjék egy kis időutazás, kezdődjék a mese....

Egyszer volt, hol nem volt, Krisztus Urunk megdicsőülése után néhány évszázaddal Dunán innen Bükkön és Mátrán túl volt egy erdőkkel és mezőkkel körbe vett kis falu. Ebben a faluban, mint oly sok másikban élték az emberek a megszokott mindennapi életüket. Nem voltak szegényebbek de gazdagabbak sem mint mások, akik abban a hegyek közzé ékelt szép országban éltek.
Történt egy éjszaka, hogy egy fiatal szép asszony valahol az éji csendben második gyermekével szíve alatt, érezte, hogy eljött az ideje, hogy születendő gyermeke megérkezzen a világra..
Hosszú szenvedéssel eltelt éjszaka után egy tavaszi vasárnapon megérkezett a várt fiúcska..szerető édesanyjának mint egy ajándékként anyák napjára.
Örült a család és örült mindenki mert a legényke szépen cseperedett és nem volt vele semmi baj..óvták, szerették, majd nagyobbacskára nőve a fiúcska, elindult a világba ahol már korán nem találta helyét, nem volt sehová tartozó, nem voltak barátai, csak pajtásai, de sokszor volt ő a vicceknek és gúnyolódásoknak céltáblája. Sokszor szomorú volt és magányos, de nem látta senki rajta mert nem mutatta mit érez és mit gondol. Sokszor szeretett volna a fiú visszavágni ha bántották őt a többiek, vagy kirekesztették, de édesanyja szavai intelemként csengtek a fülében, hogy bántani másokat nem szabad, nem ököllel kell megoldani ha valaki bántja az embert, bár a fiúcska szíve szerint visszaütött volna, de nem tette, mert szerette édesanyját és megfogadta az intő szót.Viszont  ahogy telt-múlt az idő az emberek felől a könyvek felé fordult. Megismerte már korán a betűkben rejlő varázslatot, azt ahogyan a betűk hősökké váltak fejében, idegen országokká ahol nem járt még, emberekké akiket soha nem ismert, olyan emberekké akik ezredévek óta eltávoztak a földi létből, viszont a betűk csodája által a gondolataik itt maradtak. Itt maradtak örökül , itt maradtak és bátorságot öntöttek a kisfiú lelkébe, megtöltve az elméjét gondolatokkal, képekkel, álmokkal felismerésekkel. Teltek az évek a kisfiúból fiú lett, tele vágyakkal és világmegváltó gondolatokkal, érzésekkel amelyekért az aki iránt érezte azt, kinevette őt. A fiú tudta és megfogadta, hogy egyszer a régi meséi hőseihez hasonlóan ő is tesz valami igazán nagy és csodálatos dolgot a világért, a világnak. Az évek múlása közben mindig is érezte, hogy célja van az életnek vele és neki is célja van az élettel, de nem tudta elképzelni  mi lehet az, mi lesz az amivel ő is valami maradandót adhat. Nem tudta, hiszen nem volt igazán semmiben tehetséges vagy kiemelkedő, nem volt ő sem erős, sem túl ügyes, még a tanulásban sem jeleskedett, mert állandóan kérdezett és a legtöbb esetben nem értett egyet a válaszokkal, hiszen azok nem végleges választ adtak, csak újabb kérdéseket szültek. Így egy idő után már nem is érdekelték a konvenciók..elindult a saját maga választott nehéz útján...

Nem keresett kitaposott utakat, magának szeretett volna újakat vágni és tanult, tanulta mindazt amiről azt gondolta egyszer szükséges lesz tudnia, azt még maga sem tudta, mi szükség lesz rá egykoron a megszerzett tudásra. Tanult de nem hitt abban, hogy a sorstól valóban azt akarja-e amit néha szeretne, néha nem és ez sokszor félrevitte az életben, de tudta, hogy mennie kell tovább ha a célját el akarja érni. Sok fájdalmon és gyászon át vitt az útja, de haladt megküzdve a démonokkal amik a lelkében tanyáztak, a sárkányokkal akik széttépni készültek..Megélte az éjszaka fojtogató sűrű szürkeségét, annak lélekölő talmi zsibbadt csillogását, látta az éjszaka gyémántjai, mint válnak koszos kavicsokká a napfényében..tanulta az élet leckéit..állta annak pofonjait, megtanulta már igen korán, hogy amíg az emberi méltóságát nem adja oda senkinek semmiért addig bármit elvehetnek tőle, de megmarad annak aminek született. Embernek.! Az élet sokszor emelte, majd vágta útja során a földhöz, de mindig felállt, mert ott égett szemében a cél, de már látta az utat is ami odavezet. Történt ugyanis egyszer, hogy a fiú, kiből addigra már férfi lett, eltévedt az élet rengetegében, bele és elfáradt mindabba amit addig látott és átélt. Közel járt ahhoz, hogy feladja, leüljön az életútján egy fához, és elaludjon örökre... szinte békésnek tűnő megnyugvást adó gondolat volt az őt elnyelő sötétségnek a csábító, hívogató nyugalma...és ekkor eljutott egy felismeréshez. Felismerte hogy nem ő választott sorsot, hanem a sors választotta őt... A sors minden ütése és rúgása a gyerekkori sérelmek, mind mind őt építették,  építették a korán megtanult nehézségek, fájó gyászos pillanatok garmadája, a félelmek, ezek mind egy célt szolgáltak. Azt a célt, hogy megtanuljon hinni... mint villámcsapás érte a katartikus felismerés s ekkor a fiú aki immár férfi lett, csak annyit mormolt maga elé..nem harcolok többet Veled. LEGYEN MEG A TE AKARATOD!!!Ez adott neki erőt ahhoz, hogy menjen tovább, de immár a sors által kijelölt úton. A fiúból lett férfi életében először hinni kezdett. Hinni kezdett abban, hogy nincs egyedül és semmi nem történik oktalanul...Már tudta mit akar..azzá lenni amivé született és ami felé az élet az első pillanattól őt terelte...

Sok helyet bejárt, sok olyan helyet látott, amelyen már járt álmaiban, csiszolódott és változott, hibázott is rengeteget és volt amikor sok időbe telt míg ezt belátta és tanult a hibáiból. De a sors mindig vezette kezét és útja közben közben sok csodálatos emberrel ismertette meg akik átformálták, csiszolták lelkét. Már hitte, hogy a gyerekkori álmát megvalósítja és hagy valamit maga mögött a világban. Minden alkotása, minden gondolata az volt, hogy úgy és olyannak mutassa meg a világot amilyennek az talán az isteni tervben egykor szerepelt.... Sok festészeti módot megtanult, de a divatirányzatokat mindig is igyekezett kerülni, habár ez sok esetben nem sikerült. Egyre nagyobb célokat tűzött ki maga elé és sorban megvalósította azokat. Már senki nem akarta bántani, vagy kirekeszteni, már sokan akartak vele barátkozni. Vele az egykori lenézett kisfiúval, de mire eljutott idáig belül magányossá vált, pedig a látszat kifelé nem ezt mutatta. Sokszor és sokat nevetett, de ritkán volt vidám, vidámsága csupán a felszín volt egy önmaga védelmére emelt fal, mert belül ugyanaz a magányos sarokba elvonult olvasó kisfiú maradt.....


Nem akarta érezni többet azt, hogy bántják így sportolni kezdett, mert nem akarta a tükörbe nézve soha többet látni azt a kisfiút aki egykoron volt Ezért emelt külsőleg is egy falat amin senki nem mert és nem akart áthatolni. Igaz ezért azt az árat fizette, hogy szinte mindig tévesen ítélték meg, mert a látszat mást mutatott mint a valóság, de pont ez volt a célja. Nem akart többet félni, nem akarta, hogy valaha még egyszer annyira és úgy bántsák mint egyszer gyerekkorában, amikor számtalan pofon közepette tanulta meg a lelkierejének határait és nem omlott össze... Gyerekként tanulta meg mit jelent a méltóság, a lelkierő, mit jelent a szív ereje, ami azt mondja menj tovább még akkor is amikor a test már lépni nem tud..viszont a szív akkor is azt mondja állj fel...ismét és ismét állj fel..., még akkor is ha az agy azt mondja maradj fekve... NEM AKART TÖBBET FÉLNI. Csak nyugalmat akart maga körül és békét az alkotáshoz. Békét és biztonságot teremteni az előtte álló feladatok mértékéhez mérve. Emberi életet akart élni nem többet kért csak ezt, hogy adni tudjon magából a világnak. Adni és nem elvenni. Élt sok helyen az életének eddigi rövid de gyorsan szálló évtizedei alatt, de volt egy város ahová nagyon szeretett ellátogatni...


Szerette a várost, a városnak a patináját, a múltját a benne rejlő erőt. Szerette a történelméért, hiszen nagy dolgok születtek ott. Nagy és dicső dolgok! S az élet, a sors megint kézen fogta. Megfogta a kezét és elvezette ebbe a városba, hogy ott éljen és alkossa meg azt a képet amely méltóképpen emlékezik meg a dicső múltról. A sors mellett nagyon sok segítője is akadt akik éppen annyira hittek a víziójában, mint ő maga.
Örömmel fogott bele a munkába, nem ismert pihenést és nem ismert lehetetlent úgy dolgozott át napokat, heteket, hogy néhány röpke hónap alatt létrehozta azt amire csak nagyon kevesen lettek volna képesek és tudta, hogy megcsinálta azt amiről gyerekkorában álmodott. Tudott adni valamit az embereknek. A városból sokan mentek és lelkendeztek és ígértek szépet és jót az egykor volt fiú tele volt reménnyel, örömmel és fénnyel, hiszen tudta, hogy számít..igazán számít az amit tesz. Életében először érezte azt, hogy végre révbe ért. Csapatostul jártak hozzá az elöljáróságok, mosolyogtak, gratuláltak a nagy munkához és kifejezték, hogy mennyire megtisztelő számukra ez és milyen jó, hogy van egy ilyen festője a városnak. A fiú nem akart mást csak adni, nem bántott senkit nem volt irigy más művészekre sem és nem ellenük csinálta az alkotást, nem akart több lenni, csak járni a saját útját, hogy továbblépve majdan még nagyobb dolgokat hozhasson létre..
Néhány hónap alatt elkészült a vágyott és várt alkotás.... A poros kis faluból eljött egykori kislegény megcsinálta és már nagyobbat álmodott ekkor mint az elkészült mű.. A kisfiúból lett férfi csak állt és nézte ahogyan áramlik a sok ember és mind az általa alkotott monumentális elbeszélő realista víziót jöttek megnézni. S tényleg úgy érezte megérte a sok szenvedéssel teli év ami mögötte van, ezért a pillanatért megérte a sok pofont elviselni, ezért a pillanatért érdemes élni...

A függöny legördült...

Ahogy kihunytak a fények, és elmúltak az ünnepek a férfi, a festő csak várt...várt az ígéretekre, azoknak a beteljesülésére, hiszen születtek az új tervek, a leendő alkotások sora... Várt..várt napokat és hitt, várt heteket és hitt, majd az alkotása szörnnyé változott ami rátámadt az alkotójára a sok álság közepette.. Ígértek továbbra is és a festő sem tudott mást tenni csak várni, mert mindenki a barátok türelemre intették. Hiába volt papírra vetve szándék, az  ígéret a meseország városában annak aki írta semmit nem jelentett.. A festő csak várt...és miközben várt az ígéretekre, háta mögött rátámadtak a álság démonai, próbálták tépni, gyalázni, csakhogy a hamissá vált ígéret alól ki lehessen bújni..a fiúból lett festő csak állt és nem értette, hiszen nem akart ő bántani senkit, de kúszott fel a torkán a régen nem érzett keserű szájíz ami görcsbe rántja az állkapcsot. Közben vélemények és ellenvélemények születtek egymásnak ellentmondva, mindezt olyan okból, hogy pusztán senki nem tudott a másik véleményről. Az alkotás közben költözött egyik helyről a másikra egyre inkább hasonlítva az egész egy tragikomikus színjátékhoz. Már nemcsak a festő de az a kevés segítője (akik maradtak) sem értettek semmit, hiszen az ígéretek egyfolytában jöttek, habár a festő már nem hitt el egyet sem, ám mégis bízott a szó, a papír és az azon lévő ígéret erejében. Egyre másra változtak a határidők amelyeket ígértek, de a hónapok jöttek és mentek....A festő elunva a dolgot besétált a város szépházába és ott az ígérettevővel hosszasan elbeszélgetve kérdezte a késések és a halogatások okát, ám a magyarázat elmaradt... De születtek újabb ígéretek, amelyeket már kétkedve fogadtak a kevesek akik megmaradtak  a rengetegből. Akik megmaradtak szinte meglepődtek azon amikor hosszas elérhetetlenség és bujkálásnak tűnő hallgatás után a festő egy végső ígéret formájában kapott egy határidőt amelyben végre talán megoldás kerül az egykor olyan szépnek induló ám az álságok és hazugságok közepette a művészetet sárba tipró gyalázattá vált események végére....ismét telt az idő és valójában már senkit nem lepett meg, hogy ismét csak hazugnak bizonyult a szó, mert ahhoz sem volt bátorság senkiben, hogy nemet merjen mondani a festő szemébe..Ismét az elérhetetlenség ködébe veszett az akinek ez a tisztje lett volna. Ekkora a festő már elveszítette a hitét az egész alkotásban, a jövőjében, a munkájának értelmében. Átkozta a percet amikor eszébe jutott, hogy adjon, hiszen örömet akart okozni a világnak a városnak ahová oly örömmel járt és ahol él. Örömet és nem pedig acsarkodást és hazugságot akart a művével teremteni... Adni akart magából egy darabot..nem pedig vádaskodást, hogy félnek tőle...kérdezte miért, hiszen nem bántott ő senkit...Talán azért mert ha úgy van akkor kiüvölti a hazugokra a dühét?  Nincs talán joga üvölteni annak akinek a szívéből született meg egy alkotás és azt az alkotást ok nélkül és jogtalanul, csak a megalázás lehetősége miatt, a megalázás esetleges eszközeként akarják alkalmazni, pusztán csak azért mert nem a város szülöttje a festő...de még ezt sem szemtől szembe mondták hanem egymás között sugdosták a sunyik és az irigyek..

Sokáig dühöngött és emésztette magát a festő ezen gondolatok közepette, hiszen rengeteg áldozatot hozott anyagilag és emberi oldalról egyaránt csak azért, hogy az alkotása, a víziója megszülessen és úgy látta, hogy nem érte meg... nem érte meg,mert anyagilag beleroppant és még bele is akarják alázni...
 Majd eljött a pillanata a megbocsájtásnak..nem a felejtésnek, csak a megbocsájtásnak..Már nem dühöng, már nem átkozza a képért magát és a világot, nem haragszik már a hazugokra és a gyávákra..Mosolyog rajtuk, mert halad tovább az útján új magaslatok, új alkotások felé, békével telt szívvel. Mert minden egyes újabb alkotás csak emelni fogja a többit is, hiszen azok is az út részeként egy-egy darabja a majdani egésznek. Nem felejt, de nem azért mert haragszik, azért nem felejt, mert ha elfelejtené akkor nem vonta volna le a tanulságot.. Megbocsájt mindenkinek, hogy haladni tudjon az útján tovább...
Haladni egy magasztos cél felé amit ha elér, akkor eléri a gyerekkori álmát és ott keményen és megingathatatlanul fog állni. Keményen és tudva alázattal azt amit megtanult útja közben, tudva azt, hogy csak azért történt minden az életében, hogy adni tudjon. S amikor ott fog állni megbékélve, a ma percembereit már befedi régen a feledés igazságos homálya..... szertefoszlott vélt s csak kapott hatalmuk..... A jövő megítéli méltóképpen a ma nemzedékét..közöttük a festőt is.. Legyen akár az jó ítélet, vagy rossz, de mindenképpen igazságos ítélet lesz. Alakoskodás és Hazugság nélküli...


Nekem ezt jelenti a festészet..és nem csupán a Magyar Festészet Napján, hanem az életem minden lélegzetével és pillanatával. Ezt jelenti és ezért vettem magamra ismét az alkotás terhét, a készülő monumentális alkotással. Ezért vettem magamra, mert nem tudok mást tenni, mint menni előre és adni annyit amennyit elfogad a világ és a közönség tőlem.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Így készült...

A minap, mikor ismét írni kezdtem, ígértem, hogy ismét elkezdek feltölteni, "így készült videókat". Ennek első látható darabja ebb...