2014. június 8., vasárnap

Kegye(le)tlenség



                                                       
                              Vajon békében nyugszanak? avagy a Határozott idejű Örök Békesség!

Nem horror írás következik, nem is kapcsolódik a mindennapi tevékenységemhez szervesen, de a jóérzésű emberek lelki békéjére érzésem szerint hatással lesz.
A helyszín nem mellékes, de jelen pillanatban nem áll szándékomban annak helyét felfedni, mivel nem reklámot szeretnék csapni a helynek, ahogyan felesleges látogatottságot sem hiszen így is elég nyilvánvaló számomra a szóban forgó hellyel szembeni tiszteletlen egyben kegyeletsértő magatartás. Nem csupán kegyeletsértő, de megdöbbentő is, hogy az utókor ilyen méltatlanul bánik egykori őseinek maradványaival….
Minap a szokásos bevásárlás intézése közben egy ismerősömmel folytatott beszélgetés  folyamán szóba került az üzlettől nem messze helyezkedő egykori templom, vagyis annak egykori helye amiről egyébként legendák keringenek közszájon. Ami biztos, hogy a már török hódoltság idején lakott településnek itt helyezkedett el a temploma, melyet nevében még őriz a szájhagyomány, köztudott, hogy régebbi korokban a temető és a templom nem helyezkedett túlságosan messze egymástól ez ebben az esetben is így lehetett. Soha nem vettem a fáradságot, hogy magam is megnézzem a szóban forgó helyet, habár évekkel ezelőtt, mikor is az említett üzletet építették rebesgették, hogy feltárják a helyszínt, de mint említettem, a magam szemével nem láttam egészen tegnapig, mikor is a fentebbi beszélgetés után úgy döntöttem meggyőződöm  saját szememmel a hal(l)ottakról. Amit láttam az egyben volt megdöbbentő és szívszorító. Csontok sokasága aszalódik a napon, üres szemgödrével előre néz egy kisméretű koponya, abba bele sem merek gondolni kié lehetett, nőé vagy gyermeké? A homokrakások között, azok oldalából rengeteg csont, csonttöredék mered törötten a szemlélő és az ég irányába, mesélve arról, hogy egykoron itt egy olyan szomorú hely állt, ahol szeretteiktől búcsúztak a hozzátartozóik örökre. Ezen a helyen adták vissza a testet a földnek, imádkozva az elhunyt lelki üdvéért, bízva annak porhüvelyének örök nyugalmában. Mint oly sokszor a remény itt sem valósult meg. Nézelődésemet követően kóválygó fejjel visszasétáltam az autóhoz és csendben gondolkodtam a kézzelfogható mulandóságon, a magamén, mindenkién. Gondolatban próbáltam érezni azt, hogy ezek a porladó csontok egytől-egyig egykor embertársainkhoz tartoztak. Embertársainkhoz akiket szeretek, akik szerettek, vágyaik voltak és reményeik, akikre ugyanez a Nap sütött, mint ami ebben a pillanatban is süt ránk és amely Nap sok század múlva is sütni fog, mikor már mi sem leszünk többek porladó csontoknál, de most még élő, érző emberként beleborzongok a gondolatba. Beleborzongok hogy nekem is lehet ez osztályrészem? Hantolatlanul fogok meredni a semmibe, miközben éjszakánként tinédzserek lábai járják körbe haló poraim (Cipőnyomok a maradványok között a fotókon is jól láthatóak) ’brahiból törve össze maradványaim, ne adj isten hazavisznek dísznek, bulis lámpának, vagy papírnehezéknek? De ennek lehetőségét még könnyebben viselem, mint azét, hogy szeretteimmel történjék mindez. Sovány vigasz, hogy erről akkor mi már semmit nem fogunk tudni. De kérdem én a feledés és a névtelenség, a holtak ismeretlenbe vesző kiléte feljogosít bennünket az utókort, hogy elődeink, őseink maradványaival ilyen cudarul bánjunk? Továbbszőve a gondolatot, kitudja, talán pont valamelyikünk egyenes ági őse is ebben a régen elfeledett temetőben hajtotta örök álomra fejét. Habár itt az örök, mint olyan igencsak megkérdőjelezhető. Ezt követően fogtam bele ennek az írásnak a létrehozásába, ismét elmentem fotókat készíteni, majd ezen fotókat mellékelve szólni áll szándékomban azok helyett kik már magukért szólni nem képesek. Nem vagyok a téma szakértője, nem is tudom milyen lehetőségek lennének ennek az áldatlan állapotnak a megszűntetésére és feltételezem amennyire én nem tudtam ennek a helynek a létezéséről ebben a formában, úgy sokan szintén nem is sejtették ezt, gondolok itt a városvezetésre is akiket ismerve tudom, ha sejtenék milyen állapot van egy kőhajításnyira a várostól, azt  azonnal helyrehoznák.  Nem szabad engednünk, hogy mellettünk legyen egy hely amely szégyenkezésre ad okot, egy hely ami sokkal inkább emlékeztet a halálvölgyének árnyékosabb oldalára semmint azt bárki eltudná képzelni. Akiben van empátia és jóérzés  szó nélkül nem tud elmenni mellette. 

Jómagam nem tudtam....

Ma amikor Pünkösd napja van. A szentlélek kiáradását ünnepeljük, jussanak eszünkbe azok akik előttünk jártak itt ezen a földön, jussanak ők is eszünkbe kik nélkül lehet, hogy ma mi sem lennénk. Tiszteljük őket, tiszteljük emléküket és kegyelettel adózzunk feléjük.

 Ez nem az!











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

 Elkészült egy újabb "Hogyan készült" videó, amelyben látható, hogy miként készítettem el "Ádám és Éva - A Paradicsom elvesz...