Vajon békében nyugszanak? avagy a Határozott idejű Örök Békesség!
Nem horror írás következik, nem is kapcsolódik a mindennapi
tevékenységemhez szervesen, de a jóérzésű emberek lelki békéjére érzésem
szerint hatással lesz.
A helyszín nem mellékes, de jelen pillanatban nem áll szándékomban
annak helyét felfedni, mivel nem reklámot szeretnék csapni a helynek, ahogyan
felesleges látogatottságot sem hiszen így is elég nyilvánvaló számomra a szóban
forgó hellyel szembeni tiszteletlen egyben kegyeletsértő magatartás. Nem csupán
kegyeletsértő, de megdöbbentő is, hogy az utókor ilyen méltatlanul bánik
egykori őseinek maradványaival….
Minap a szokásos bevásárlás intézése közben egy ismerősömmel
folytatott beszélgetés folyamán szóba
került az üzlettől nem messze helyezkedő egykori templom, vagyis annak egykori
helye amiről egyébként legendák keringenek közszájon. Ami biztos, hogy a már
török hódoltság idején lakott településnek itt helyezkedett el a temploma,
melyet nevében még őriz a szájhagyomány, köztudott, hogy régebbi korokban a
temető és a templom nem helyezkedett túlságosan messze egymástól ez ebben az
esetben is így lehetett. Soha nem vettem a fáradságot, hogy magam is megnézzem
a szóban forgó helyet, habár évekkel ezelőtt, mikor is az említett üzletet
építették rebesgették, hogy feltárják a helyszínt, de mint említettem, a magam
szemével nem láttam egészen tegnapig, mikor is a fentebbi beszélgetés után úgy
döntöttem meggyőződöm saját szememmel a
hal(l)ottakról. Amit láttam az egyben volt megdöbbentő és szívszorító. Csontok
sokasága aszalódik a napon, üres szemgödrével előre néz egy kisméretű koponya,
abba bele sem merek gondolni kié lehetett, nőé vagy gyermeké? A homokrakások
között, azok oldalából rengeteg csont, csonttöredék mered törötten a szemlélő
és az ég irányába, mesélve arról, hogy egykoron itt egy olyan szomorú hely állt,
ahol szeretteiktől búcsúztak a hozzátartozóik örökre. Ezen a helyen adták vissza
a testet a földnek, imádkozva az elhunyt lelki üdvéért, bízva annak
porhüvelyének örök nyugalmában. Mint oly sokszor a remény itt sem valósult meg.
Nézelődésemet követően kóválygó fejjel visszasétáltam az autóhoz és csendben
gondolkodtam a kézzelfogható mulandóságon, a magamén, mindenkién. Gondolatban
próbáltam érezni azt, hogy ezek a porladó csontok egytől-egyig egykor embertársainkhoz
tartoztak. Embertársainkhoz akiket szeretek, akik szerettek, vágyaik voltak és
reményeik, akikre ugyanez a Nap sütött, mint ami ebben a pillanatban is süt
ránk és amely Nap sok század múlva is sütni fog, mikor már mi sem leszünk
többek porladó csontoknál, de most még élő, érző emberként beleborzongok a
gondolatba. Beleborzongok hogy nekem is lehet ez osztályrészem? Hantolatlanul
fogok meredni a semmibe, miközben éjszakánként tinédzserek lábai járják körbe
haló poraim (Cipőnyomok a maradványok között a fotókon is jól láthatóak) ’brahiból
törve össze maradványaim, ne adj isten hazavisznek dísznek, bulis lámpának,
vagy papírnehezéknek? De ennek lehetőségét még könnyebben viselem, mint azét,
hogy szeretteimmel történjék mindez. Sovány vigasz, hogy erről akkor mi már
semmit nem fogunk tudni. De kérdem én a feledés és a névtelenség, a holtak
ismeretlenbe vesző kiléte feljogosít bennünket az utókort, hogy elődeink,
őseink maradványaival ilyen cudarul bánjunk? Továbbszőve a gondolatot, kitudja,
talán pont valamelyikünk egyenes ági őse is ebben a régen elfeledett temetőben
hajtotta örök álomra fejét. Habár itt az örök, mint olyan igencsak
megkérdőjelezhető. Ezt követően fogtam bele ennek az írásnak a létrehozásába,
ismét elmentem fotókat készíteni, majd ezen fotókat mellékelve szólni áll
szándékomban azok helyett kik már magukért szólni nem képesek. Nem vagyok a
téma szakértője, nem is tudom milyen lehetőségek lennének ennek az áldatlan
állapotnak a megszűntetésére és feltételezem amennyire én nem tudtam ennek a
helynek a létezéséről ebben a formában, úgy sokan szintén nem is sejtették ezt,
gondolok itt a városvezetésre is akiket ismerve tudom, ha sejtenék milyen
állapot van egy kőhajításnyira a várostól, azt
azonnal helyrehoznák. Nem szabad
engednünk, hogy mellettünk legyen egy hely amely szégyenkezésre ad okot, egy
hely ami sokkal inkább emlékeztet a halálvölgyének árnyékosabb oldalára semmint
azt bárki eltudná képzelni. Akiben van empátia és jóérzés szó nélkül nem tud elmenni mellette.
Jómagam nem tudtam....
Ma amikor Pünkösd napja van. A szentlélek kiáradását ünnepeljük, jussanak eszünkbe azok akik előttünk jártak itt ezen a földön, jussanak ők is eszünkbe kik nélkül lehet, hogy ma mi sem lennénk. Tiszteljük őket, tiszteljük emléküket és kegyelettel adózzunk feléjük.
Ez nem az!
Ma amikor Pünkösd napja van. A szentlélek kiáradását ünnepeljük, jussanak eszünkbe azok akik előttünk jártak itt ezen a földön, jussanak ők is eszünkbe kik nélkül lehet, hogy ma mi sem lennénk. Tiszteljük őket, tiszteljük emléküket és kegyelettel adózzunk feléjük.
Ez nem az!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése