2014. június 16., hétfő

Miből mit tanulunk?



Minap az egyik közösségi oldalon az egyik készülő alkotásom fotója alatt kisebb eszmecsere született a jóról, rosszról, a gondokról. Az élet nehéz oldaláról, sötétségről és fényről. Ennek folytatása lett a mai írásom. Sokat gondolkodom magáról az életről, sokszor keresve felmentést is magamnak a hibáimra, tévedéseimre, manapság egyre kevesebb felmentést sikerül találnom, így szembe kellett/kell néznem magamnak is, hogy a mába kicsúcsosodó gondokat az elmúlt idők tévedései, rossz döntései szülték. Nincs is ezzel semmi baj, a baj inkább az lenne, ha nem tudnék a megoldásra koncentrálni, hanem magával a gond ( megoldandó/megtanulandó feladat ) puszta létével foglalkoznék és nem pedig annak megoldásával foglalkoznék, vagy egy eddig ismeretlen élethelyzet megoldására törekednék. A gondok igenis hasznosak az életünkben, még akkor is így van, ha azt az adott pillanatban nem is érezzük pozitív hatásúnak. Pedig minden esetben az, mivel tanulásra, fejlődésre ösztönöznek erősebbé tesznek bennünket, sok esetben a kialakult élethelyzet tanít meg másként látni egy olyan dolgot, melyet nem tudnánk más oldalról szemlélni, csupán egyféleképpen látnánk azt. A gondok, fájdalmak azok amik képesek bennünket más irányba, talán pont a helyes útra terelni, megtanítanak bennünket az elfogadásra. Elfogadni dolgokat annak ami, vagy éppen az ellenkezőjére, küzdeni érte. Vannak gondok melyeket egyedül nem tudunk megoldani, ekkor kapunk magunk mellé olyan embereket a sorstól akik ebben segítenek, de képesek kell lennünk felismerni ezen embereket legfőképpen elfogadni a segítségüket. A gondok, nevezzük innentől feladatoknak valójában hasznos teremtései az életnek. Egy gond nélküli élet, egyben egy elfecsérelt élet is! Gondoljunk bele, ha semmit nem kellene csinálnunk, csak sütkérezni  a napon koktélt szürcsölgetve nem lennének feladatok, nem csinálnátok semmit egy életen át. Semmi érdemleges nem történne veled, egyszerűen elmúlna az élet. Jó lenne? (Most biztosan sokan rávágjátok NANÁÁÁ) Nos nem lenne az! Képzeld magad egy pillanatra ebbe a helyzetbe. Üres lennél lelkileg és sivár, mert semmit nem kellene TENNED, így tanulnod sem hiszen egy meg nem történt dolog tapasztalati értéke zérus közeli, magyarul a befektetett semmi haszna a Semmi!Nem lennének céljaid, álmaid és vágyaid sem, hiszen megvan mindened. Ha most belegondolsz meglenne mindened? Nem lenne semmid! Viszont a jelenbe visszatérve, most ha bármi amibe egy picit is beleteszed az energiád, az biztosan hatást fog kelteni és ezen a hatáson keresztül rád is visszahat, ezáltal többé alakít át téged az ezelőtti önmagadhoz képest, függetlenül attól, hogy a visszahatás pozitív avagy negatív. A tevékeny és feladatokat adó élet épít. Már abból eredően is, hogy nem maradsz mozdulatlan és semleges, a parkoló pályánál minden jobb és ha magadtól nem vagy képes lépni, mikor lépned kellene akkor az élet fog  kizökkenteni viszonylagos nyugalmadból, sok esetben fásultságból esetleg a tespedtségből.”- Pár héttel ezelőtt egy kedves barátommal beszélgettem mikor egy meglepő kérdést szegezett nekem,- Számodra mit jelent a pokol? Milyennek tudod azt elképzelni? Egy kis ideig hallgattam elgondolkodtam a kérdésen, majd válaszoltam. Számomra a pokol nem tüzes katlanok sora és szőrös, patás ördögök villát forgató serege.. Nem! Számomra a pokol egy vakítóan fehér szoba, ahol vakítóan fehér minden, a ruhád, te magad, egyszóval körbevesz a fehérség unalma és sivársága. Egy ilyen környezetben egy idő után nem tudod eldönteni, hol a fent és a lent, az előre és hátra, semmi inger csak a fehérség ami az idő előrehaladtával, tudatodban nyúlós masszának fog hatni te pedig ebben lebegsz amíg lassan meg nem őrülsz … Itt bezárva és félrelökve az öröklétig a fejlődés lehetősége nélkül, számomra ez a Pokol. Ehhez képest a konvencionális pokolról kialakított kép a maga sajátos módján izgalmakkal teli hely, az élet és a feladatok sora-„ Az életben ránk váró és megoldandó feladataink sok esetben fájdalmasak,  ilyen fájdalmas feladat a gyász feldolgozása, vagy akár egy szakítás miatti szembesülés, az elmúlással vagy önmagaddal. De ezekben az esetekben is tudnunk kell meglátni a történések ránk vonatkozó értelmét, észre kell, hogy vegyük azokból mit kell megtanulnunk, miben kell nekünk magunknak változnunk. Ha eljön az idő mikor szembe merünk nézni önmagunkkal, önnön hibáinkkal, az évek alatt felgyülemlett tévedéseinkkel és merünk magunkon változtatni máris enyhülni fog a gond nyomasztó terhének érzése vállunkon. Történik ez az egyik oldalról azért, mert attól a pillanattól A GOND nem lesz más, mint ami mindig is volt és amit említettem fentebb, csupán egy FELADATTÁ válik, egy tanulási folyamattá melyet becsülettel végig kell csinálni jóesetben ezen tanulás által mássá, jobbá válni. Más részről viszont ezen folyamataink által semlegesből, cselekvővé válunk és ez minden esetben felszabadító érzés.
Szokás azt mondani, hogy annyi a gondja amennyit teremtett magának. Ez is igaz sok esetben, de nem mindig. Az elmúlt években nem kevés számomra komoly teher nyomta a vállam, Súlyos terhek voltak, amelyek néha úgy éreztem maguk alágyűrnek és agyon is nyomnak. Igen, volt idő amikor azon is gondolkodtam, hogy van más út is és van más lehetőség is amellyel letudhatom, de valójában ez nem volt számomra elfogadható döntés, mert felelőséggel tartoztam azoknak akik szerettek, de legalábbis hittek, vagy bíztak bennem. Kevés igazi segítő kéz volt azokban az időkben mellettem. Akik voltak. ők sem azt kapták tőlem ami valójában érdemeik alapján járt volna nekik. Ellenben még őket is sikerült magam mellől elüldöznöm. Voltak hibáim rendesen és sokszor elveszítettem a türelmem vagy csupán nemtörődöm voltam, akkor ezt úgy hívtam Öntörvényűség!! Mert ugyebár ha már hülye az ember, legalább tudja azt megindokolni és máris saját ideológiát gyártva igazolja önnön elképzelését és ezen ideológia mentén helyesnek is tartja azt. Ja igen, ha kellően arrogáns is vagy ehhez, akkor ez a recept tutira beválik.. Ami biztos, hogy jó út a magányhoz ha ez a célod. Nekem nem ez volt, de pár év alatt majdnem sikerült megvalósítanom. Eközben persze termeltem az újabb feladatokat, melyeket természetesen előbb vagy utóbb gondokként éltem meg, melyeket ha volt rá lehetőség gyorsan igyekeztem letudni, kapkodtam, figyelmetlen voltam, ja és rettentően arrogáns, mert ugyebár az nagyon kell az élethez. Pedig nem kell! Ami az élethez kell az teljesen más, de persze ezt meg kell tanulni. Nem könnyű az biztos, de a tanulás mikor volt az? Igen nehezen viseltem ha a dolgok menete nem az én elképzelésem szerint haladt, pedig az élet később igazolta az örök igazságot, mindennek megvan a maga menete, némi türelem és alázat (nem megalázkodás) bizony sokat tud nyomni a képletes latban. Nohát ilyen nekem egykoron nem sok volt már ami a türelmet és az alázatot illeti. Azt gondoltam és ezzel nem vagyok egyedül kicsiny világunkban, hogy csak az van megcsinálva amit én csinálok és az csak úgy jó ahogy én csinálom. Az egyetlen üdvözüléshez vezető út az csak az enyém és mindenki más aki ezt nem így látja az vak, de legalábbis hülye. Hülye! Istenem ezt a szót mennyiszer alkalmaztam másokra.. talán magamra kellett volna többször és némi önvizsgálattal megspékelve előbb is rájöttem volna mindarra amit ebben a pillanatban ülve itt és ezen sorokat írva már tudok. De jobb későn, mint soha. Végig gondolva az elmúlt éveket kényszerű mosollyal arcomon konstatálom, hogy milyen lehetőségek és esélyek voltak előttem amelyeket nem vettem észre csupán az önzésem okán. Szokásom mondani sokszor, hogy megkellene fordulni azon az ominózus lovon, mert háttal ülnek rajta egyesek.. azután megláttam, hogy én is úgy ülöm meg, pedig becsülettel bevallom félek a lovaktól és képletességet kivéve soha nem ültem lovon, habár rémlik, hogy gyerekkoromban talán egyszer és manapság már pontosan ezért nem. Régebben volt aki megkérdezte, hogy mi szükségem van erre a blogra? Egyáltalán miért jó az ha a nyilvánosság elé kitárja az ember a gondolatait. Nos talán csak egy oka van. Az okos ember más kárából, hibáiból is képes tanulni (én a legtöbb esetben nem tudtam). Én elkövetni tudtam őket, (igaz eddig hallgattam róluk) de talán mások tudnak tanulni hibáimból, hogy ne kövessenek el hasonló baklövéseket. Aki ismeri, az életemet tudja, hogy elég kalandos és fordulatos volt eddig, nem kevés küzdelemmel, melyek száma ha betudtam volna fogni a számat jóval kevesebbre rúgna mennyiség terén. Valahogy soha nem ment a sorba beállás, hacsak nem én magam voltam a sor elején s, ha valaki akart beállhatott mögém, ha pedig nem akkor nekem az is megfelelt.. Volt amikor egymagam alkottam a sort, legalábbis én azt hittem egy egész sort tudok képezni magamban is, pedig nem vagyok skizofrén, pusztán az egóm volt akkora, ha azt méterbe mérik, ülve nyaltam volna a holdat. Mindezt miért? Mert kaptam valamit a Jóistentől ami keveseknek adatik meg és őszintén szólva nem egyszer elgondolkodtam, vajon nem tévedett-e a Teremtő amikor nekem adományozta ezt a tehetséget? Vajon én voltam erre a legérdemesebb személy és gyengébb pillanataimban tudtam, hogy a válasz erre a kérdésre, a Nem! Azt hittem a tehetség jogosít.. ma már tudom kötelez. Azt hittem, hogy jogosít. Feljogosít másoktól többre tartani magam. Ugye mennyire szánalmas tud lenni az ember ha egy kicsivel többet kap ebből, vagy abból, máris mit csinál? Hát persze, hogy elszáll magától. Ezen okból szerettem verekedni is…én voltam az a leendő művészpalánta akit egy verekedésben a közepén kellett keresni, általában ott rám is lehetett találni, ha nem volt semmi balhé, akkor meg csináltam egyet mindezt azért,’mertmiértne? Ja igen és azért, hogy gyerekkori sérelmeimet kompenzáljam amikor még engem ütöttek.  Ma ezt úgy nevezem kisebbségi komplexus, hát igen nekem is volt ilyenem, amit hasonló idiótaságokkal igyekeztem leplezni. Hmmm.. Tipikus! Kívül marcona és nagydarab, belül pedig kétségei vannak önmagával szemben és a világban elfoglalt helyével kapcsolatban ezért a legjobb megoldás nézete szerint, ha bánt másokat, mert minden újabb „győzelem” egy tégla a válaszfalba amit maga és a félelmei közé emel, habár ez a fal nem csupán védi, de egyben a börtönévé is válik. A világ tele van befalazott emberekkel, akik falakat emeltek, de börtönt építettek. Börtönt épít magának az, aki védekezni próbál a világ ellen, olyan börtönt melyben ő a börtönőr, de egyben a rab is a börtöne kulcsát pedig olyan messzire eldobta, hogy egy élet is kevés lesz a megtalálásához. Ez a hozzáállás, mint oly sok más védelmi mechanizmusunk önámítás, és önbecsapás előbb vagy utóbb, eljön az ideje, hogy kihúzza az ember a fejét a teste alfeléből és ráeszméljen mit is tett eddigi életében. Felettébb nagy pofon, amikor azzal szembesül, hogy visszanéz a háta mögé és romokat lát meg könnyeket csupán, semmit nem épített, de amit tudott lerombolt, elvesztegette az idejét. Ha az eszmélés még időben jön, akkor szerencséje van, mert behatárolható kereteken belül helyretud hozni sok mindent, ismétlem, helyre tudja hozni, bocsánatot tud kérni, megtud változni, egy dologra nem képes csupán. Nem tudja megváltoztatni az elmúlt dolgokat, de igyekezhet jóvá tenni azokat. Mikor megkérdezik, hogy miért akarok monumentális alkotást létrehozni általában mondok valami közhelyeset, vagy valami féligazságot arról, hogy nyomot hagyni a világban, meg hasonló lózungot, de nem ez az igazság. Az igazság az, hogy szeretném alkotásaimmal helyrehozni azt a sok rosszat, amit életem első felében másokkal szemben elkövettem, egyfajta vezeklés, ez a részemről, amivel adhatok is egyben. Reményt, inspirációt vagy hitet adhat egy alkotás a szépségen kívül (habár a szépség meghatározása szubjektív) Remélem, az én képeim sokaknak ezt adják. De ha csupán egy embernek szólni tud az alkotásom bármelyike, nekem már megérte festeni. Ez a szándék szülte a Trilógiát és egy az életemben addig ismeretlen, példanélküli összefogás, ami maga volt a csoda. Most ez a szándék vezérel a Himnusz hatalmas vásznának a megfestésében is. Igaz, hogy a vázlaton kívül, ami már 2x3 méteres 1:4-es arányban elkészült, még semmi nincs meg. (anyagi korlátok híján késik az alkotás elkezdése, mivel felajánlásként áll szándékomban ezen képet megfesteni a Magyar hazának ezért támogatókat várok a feladathoz, bebizonyítva azt, hogy nem csupán a régiek voltak képesek létrehozni valami maradandó és hatalmas dolgot, de összefogással mi magunk is tudunk hasonlót véghez vinni.  Jelenleg a leendő támogatók ilyen, vagy olyan válaszát várom éppen) De türelmesen várok, pedig a bemutatót 2016 elejére tervezzük (ergo egyre fogy, egyre kevesebb az időm, hogy megfessem a kitűzött időpontra) ahol is ünnepélyes keretek között bemutatásra kerül a kész alkotás. Egyúttal ezen a rendezvényen áll majd szándékomban az ország minden polgárának felajánlva a Nemzetnek ajándékozni azt. Vagyis van megoldandó feladat bőven. Feladat és nem pedig Gond!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Így készült...

A minap, mikor ismét írni kezdtem, ígértem, hogy ismét elkezdek feltölteni, "így készült videókat". Ennek első látható darabja ebb...