A csendes Műteremben árnyak járnak ott ahol egykoron gyermekzsivajtól voltak hangosak a termek. A lenyugvó nap beszürödő fénye árnyékokat fest a falra. A múlt ködös emlékei elevenednek meg és kelnek életre, felidézve az éjszakába nyúló beszélgetéseket, születő alkotások izgalmát, a kávé illatát, régen elhalt nevetések hangját. A régi fémkályha melegének meghitt csendjét...
Az asztalon egy csonkig égett gyertya remegő, sercegő lángja küzd az életért, bevilágítva maradék erejével a szobát ahol oly sokáig ragyogott. Selymes, meleg fényével búcsúzóan megsimogatja a kopott bútorok sorát, az állványokat, az állvány mögött kuporgó ecsetek félig kilógó, kopott végeinél elidőz. A megfáradt ecsetek árván fekszenek az állványon függő apró palettán, kavargó színek kavalkádja kinyomva szárad lassan a félhomályban. Várják a Művészt aki értelmet ad a létezésüknek, magányos kinyomott gombócaikat összekeverve létrehozza a csodát.
Várják a Művészt, aki oly sok éven át féltő gonddal alkotott és ajándékozta meg a világot a benne élő csodákkal.
A gyertyaláng eddig csendes agóniáját most megtöri egy utolsó lobbanás...
...és lassan
Sötétség ereszkedik az elárvult műteremre....
Nyugodj békében Szeretett Mesterem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése