A tanítás

A képzelet

A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér
ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az ember-
agyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz és egyszerre
semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az,
amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt
képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Nem a hegy és
nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-
völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből
képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe.
Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a
fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen
maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint
működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és
igaz.
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik;
csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből
húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a
sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek,
képzeltnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó
megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.

                                                             /Swenson/

Szombat este

Szombat este van.
Hatalmas a csend, a hideg csípős tél mindenkit bekergetett a meleg lakásba. Nemrégen értem haza és szinte nem voltak emberek az utcán.
Utcai lámpák fénye lágyan omlik szét az üres járdákon, árnyékot vetve suhannak át a maradék hóbuckákon, elkeveredve a latyak sötét foltjaival. Amennyire vidám és felemelő a havazás, olyan lehangolóan szomorú a téli fehérség eltűnése.
Illúzió akárcsak a bennünket körbevevő világ.
Ha tudom is, hogy csak illékony és tünékeny az ami körbe vesz akkor is szeretném a szép dolgokat örökkévalóvá tenni. Ahogy telnek az évek egyre jobban ragaszkodom az élet apró szilánkjaihoz, egyre nehezebb elengednem őket.
Azt nem tudom, hogy másokkal hogyan történik meg az évekkel közelítő öregedés, de magamon azt érzem egyre szentimentálisabbá válok az élet néhány szeletével kapcsolatban.
Ilyenkor szombat este, egyedül üldögélve, vagy a műteremben járkálva felbukkannak a régi szombat estéim emlékei. Hát igen azok színesek voltak és a fiatal semmivel nem törődő akkori énem élet igenlésétől tobzódó.
Na azért azt nem mondom, hogy szeretném ismét azokat az éveket visszahozni, sőt egyáltalán nem, viszont jól esik rajtuk mosolyogni amikor felidéződnek.
Egy nagy érzelmi hullámvasút az élet és csak egyszer lehet ebből a menetből kiszállni, ahogyan erre a menetre is csak egy jegyet válthattam. Néha szédülök tőle, néha lagymatagon gurulok csak... De azt, hogy éppen hol tartok furcsa módon mindig csak azon a szakaszon áthaladva tudom mérlegelni, utólagosan.
Szeretnék egyszer végre egy szakaszt ami magasra emel és egy kicsit ott is tart.. szerintetek kitől kellene egy ilyen etap-ot kérelmezni?
Ellenben ha én előbb jövök rá, mint ti megígérem megosztom veletek az infót.

Önirónia

Szép napra ébredtem ma is. A napsütés tavaszt idéző, a hőérzet Szibériát. Ezért úgy döntöttem inkább bentről nézek kifelé, semmint fordítva.
Mai napon is megosztom veletek egy alkotásom különböző fázisait, az elejétől a végéig.

Címe; Önirónia

Az élet szép..avagy a palackba zárt vidámság

Ismét egy több évvel ezelőtti alkotásom technikai fázisait osztom meg veletek. Jelenleg számomra ismeretlen helyen "él" a kép magángyűjteményben.

Az élet szép avagy a palackba zárt vidámság című alkotásom valójában egy "szociográfiai festmény" amely arról mesél, hogy egy ledolgozott kemény élet után is meglehet találni a vidámságot még ha az élet idősen is mostohán bánik az emberrel. Egy palack bor társaságában fogatlanul hahotázó néni, ebben a korban már kissé meghökkentő és a társadalmi normákkal szembe menő. Ezért is választottam témaként. Számomra éppen ettől az elvárásokkal szembemenő nem megszokott viselkedés miatt válik érdekessé a kép amely egyben egyfajta furcsa feszültséget szül az alsó nézeti pontból történt beállítása okán, ellenben a feszültséget szándékozik kiegyensúlyozni a széles nevetés ami a szemlélőt is óhatatlanul megmosolyogtatja.

Üldögélek magamban.

Üldögélek magamban és teljesen üres az agyam. Kiüresedett. Ötletem sincs hogyan tudnám megnyitni a csapot, hogy újra folyni kezdjen belőlem ismét a gondolat képpé formálva. Nem alkotói válság ez, csak pusztán nincs semmi amit megfestenék. Vagyis az is lenne, de a kedv, a lángolás hiányzik belőlem. Üldögélek magamban és keresem idebent a festőt..de olyan mintha elaludt volna. Tudom ez nagyon skizofrén dolognak tűnik, de tényleg furcsa az amikor az ember úgy érzi magát mint egy dió amiben külön álló a belső a külsőtől. Nos a dió is én vagyok ahogyan a belső is, viszont az is én vagyok aki nem tudja megtörni a héjat, hogy a dió mélyére hatolva megszerezze annak élvezhető gyümölcsét. Magába tömött a hétköznapok szürkesége ami a művésznek maga a halál. Bekebelezett, megrágott és kiköpött. Instrukció kellene, talán egy jó zene, könyv, vagy csak egy jóbarát akinek ezeket a gondolatokat el lehet mondani. Sok ismerősöm van, kevés barátom, de olyan akinek elmondhatnám mindezt szinte senki. Igazából nincs senki olyan aki megértené azt ami bennem él, emészt, rág. Természetesen elmondhatnám, de olyan nehéz az embernek belekezdeni a lelke mélyén megbúvó dolgok felszakításába. Szinte nincs is alkalom, hely ahol nyugodtan elmélyülten lehetne megosztani az érzéseinket. Ezért marad az, hogy kiírom magamból, amit pedig nem azt viszem tovább magammal, mint egy nehéz zsákot.... Majdcsak beleroppan a vállam..Ahogyan oly soknak megroppant. Üldögélek magamban, merengek és ugyanott vagyok mint amikor belekezdtem az üldögélésbe és a merengésbe. Nem tudom miről alkossak és kinek tegyem azt. Vajon van-e értelme annak amit teszek és tesznek oly sokan? Van e szükség a szépre, a művészetre? Ha igen kinek, minek? Vajon a kortárs művészek egyfajta utolsó mohikánjai-e a választott hivatásuknak, ha igen mi jön utánuk/utánunk?

Régi adóságom pótolom..

Régebben elkezdtem, majd abbahagytam az alkotás folyamatainak közlését, a régebbi képeim folyamataival kezdem. Ez a kép több mint négy éve készült a címe;"Egy csepp élet" Figuráját egy fotós barátom unokája "adta"


Első lépés a kontúrok felvitele volt. Majd ezt követte a kontrasztok aláfestése (monokrom)

Ezt követően csak az alkotás folyamatának képi dokumentációját osztom meg, hiszen adja magát az alkotás folyamata

Végül a kész alkotás

         Kevés színnel de azok különféle árnyalataiból lett felépítve a kép.

Álruhások gyülekezete avagy osonás a kertek alján.

Gyönyörű napos, de igazi téli faggyal telt reggel köszöntött Eger városára.
Álltam a műterem ablakánál és néztem a szomszédban még álló,  több száz év néma tanúját a mementóként itt maradt eredeti külső várfal maradványát és érdekes gondolati utazást tettem az időben. Párhuzamot vonva a ma történéseivel "nagyjaival"
Volt valamikor egyszer régen egy több népet magába foglaló ország, melynek határait tengerek is mosták, nagy emberek, nagy időkben vérüket áldozták, hogy fent maradjon. Tettek szép..hmm kevésbé szép dolgokat, de úgy ahogy gyarapodott a mesebeli ország. Királyai jöttek mentek, uralkodtak, perlekedtek, szerettek, meghaltak, akárcsak a meseország lakói, kik minden dúlás ellenére azért tudták, hogy mit hoz a holnap számukra. Nem állítom, hogy szépet s jót hozott, de amit megszoktak arról tudták amennyire lehetséges annyira biztos lesz. Volt király ki lovon járt peckesen, csatába hívó szóval, és volt ki álruhában ment a nép közé, bátran felfedve magát ha a sors úgy akarta...Nem kísérte testőrök hada mivel a nép szerette tisztelte, talán félte is. Időzzünk el gondolatban ennél a királynál egy picit, Csak néhány törekvését említsem meg eme sorokban.Ő volt a reneszánsz gondolkodás meghonosítója, kemény törvények igazságos megalkotója, az országot vaskézzel, de igazságosan irányította, megalapozta a nyugati kultúrát, könyvtára akkori mérték szerint hatalmas volt, békét teremtett és hatalmas változásokat hozott. Tett és tenni akart. Sokan úgy hiszik a mai élet "nagyjai" közül , hogy a nyomdokaiban járnak. És valóban hihetik hiszen amerre mennek változások jelzik nyomaikat, a nyomor és pusztulás virágai nőnek hol lábuk érinti a földet, kultúrát csupán úgy ismerik, mint valami gyomot amit ki kell plántálni, hiszen kár belé a szó.. A gondolkodó elmét nem áldásnak hanem hanem ellennek tekintik, mint olyat ami átlát rajtuk.. Ezért sorvasztják a nevelést, oktatást de teszik oly ügyesen, hogy aki nem figyel, az hihetné azt is,, "Ime a kánaán"..  Járják az országot, hogy öntömjénezéssel emeljék saját maguk előtt, magukat. Érkeznek csendben előzi meg őket testőrök civil hada.. Lezárnak utakat, helyeket, hiszen a nép ( kik közé menni nem mernek) akár kimondhatná, bele a szemükben azt amit gondol. Ezért, akárcsak egy másik meseországban egykor "Patyomkinos" hozzáállással tapsoltatókat hozatnak, ünneplik önmaguk nagyságát és a szolgalelkű nép asszisztál hozzá kínos mosollyal s közben szégyentől vöröslő lesütött arccal nem mer kifosztóira nézni. Meseország mai napig létezik, lakói egyre fogynak, szöknek határain túlra, álruhában gyülekezik mint a nép, mint az úr, a kérdés csupán annyi, ki kezd el hamarabb osonni a kertek alján, el ebből a meseországból..