Szombat este

Szombat este van.
Hatalmas a csend, a hideg csípős tél mindenkit bekergetett a meleg lakásba. Nemrégen értem haza és szinte nem voltak emberek az utcán.
Utcai lámpák fénye lágyan omlik szét az üres járdákon, árnyékot vetve suhannak át a maradék hóbuckákon, elkeveredve a latyak sötét foltjaival. Amennyire vidám és felemelő a havazás, olyan lehangolóan szomorú a téli fehérség eltűnése.
Illúzió akárcsak a bennünket körbevevő világ.
Ha tudom is, hogy csak illékony és tünékeny az ami körbe vesz akkor is szeretném a szép dolgokat örökkévalóvá tenni. Ahogy telnek az évek egyre jobban ragaszkodom az élet apró szilánkjaihoz, egyre nehezebb elengednem őket.
Azt nem tudom, hogy másokkal hogyan történik meg az évekkel közelítő öregedés, de magamon azt érzem egyre szentimentálisabbá válok az élet néhány szeletével kapcsolatban.
Ilyenkor szombat este, egyedül üldögélve, vagy a műteremben járkálva felbukkannak a régi szombat estéim emlékei. Hát igen azok színesek voltak és a fiatal semmivel nem törődő akkori énem élet igenlésétől tobzódó.
Na azért azt nem mondom, hogy szeretném ismét azokat az éveket visszahozni, sőt egyáltalán nem, viszont jól esik rajtuk mosolyogni amikor felidéződnek.
Egy nagy érzelmi hullámvasút az élet és csak egyszer lehet ebből a menetből kiszállni, ahogyan erre a menetre is csak egy jegyet válthattam. Néha szédülök tőle, néha lagymatagon gurulok csak... De azt, hogy éppen hol tartok furcsa módon mindig csak azon a szakaszon áthaladva tudom mérlegelni, utólagosan.
Szeretnék egyszer végre egy szakaszt ami magasra emel és egy kicsit ott is tart.. szerintetek kitől kellene egy ilyen etap-ot kérelmezni?
Ellenben ha én előbb jövök rá, mint ti megígérem megosztom veletek az infót.