2011. szeptember 13., kedd

Tegnap este végre kivették a varratokat... Tisztelettel jelentem azoknak a barátaimnak akik azt mondták, "á nem fog fájni..", hogy igenis fájt.
Tudom furán festhet, hogy a tegnapi nappal kezdem a mai nap írását, de az igazság az, hogy ma nem történt semmi érdemleges. Nem úgy tegnap este...



Amikor ismét belefogtam a gondolataim blogon történő írásába, említettem, hogy egy egészségügyi probléma okán átestem egy műtéten, na ennek lezárásaként tegnap ,mint azt már a bevezetőben is említettem meglátogattam varrat szedés céljából, a beavatkozást végző műintézményt.

20:10 perc megérkeztem, és a vér is elhűlt bennem az ember tömeg láttán..
20:12 perc döbbenetemből feleszmélve halk imát mormoltam, hogy számítson az időpontra leegyeztetett beavatkozás, és ne kelljen hosszú órákat itt várakozva eltöltenem.
20:15 perc helyet kerestem lehetőleg távol a betegszállítók útjától,mivel féltettem a lábujjaimat a kerekes ágyak gyors vágtájától..
20:20 perc mintha órák óta benne lennék egy vészhelyzet forgatásába, amibe még az is belefért, hogy szenvedő embertársaimmal együtt érezve magamban felháborodva hallgassam ahogyan a gyerekszobát anno nélkülöző éppen csak a felnőtt korba lépett ifjú medika fura (bicskanyitogató hangnemben) társalog, egy a papírjai felől érdeklődő éltesebb korú bácsival.
20:30 perc nem akarok itt lenni,mert aki nem igazán beteg az itt biztosan azzá válik, ha más nem mentálisan
20:35 perc megérkezett a doktor akihez jöttem.
20:45 perc ismét megjelenik a doktor úr átzsilipelve munkára készen (van isten)
20:46 perc egy néni sírni kezd,  hogy vigyék haza, és egy gerincsérültet másik kórházba irányítanak (természetesen a család szállítmányozására bízva) azon okból, hogy nem illetékesek területileg. Gondolom egy gerincsérüléssel nagy élmény az esti városnézés.
20:46 perc Végre...végre behívnak, és kiszedték a varratokat egy rántással...ami bizony isten fájt.
20:50 perc Édes szabadulás milyen üdítő is a szeptemberi langyos esti levegő, szinte belesajdult a mellkasom (ott volt a műtét).
Száz szónak is egy a vége, A kórházban igaz csak leginkább az örökbecsű mondás. Mindenütt jó,...de legjobb máshol.

2011. szeptember 11., vasárnap

2011 szeptember 11

Vasárnap délelőtt van, szép őszi idővel ajándékozott meg bennünket a természet. Utolsó fellobbanása ez a nyárnak. Lassan nesztelenül oson be hozzánk az ősz....esti korai sötétben lágy átmenettel hűl le a levegő, immár megborzongatja a fázósabbakat. Új színeit keveri palettáján a nagymester,mellyel átfesti a fákat, és az ökörnyálakat úsztató hangás mezőket. Alkotóként számomra ez a legszebb évszak..melankolikus nyugalommal inti a lelket, az eljövendő csendre. Való igaz, hogy az évszakokban a saját elmúlásunkat élhetjük meg évről-évre, ezért is antropomorfizálja szívesen mindenki az idő által változó világot. Művészként a gondolatiság elmélyülése az amit az előttünk álló hónapok sorától várok. Szeretem a pihenni térő földek, az elhalkuló munkák sercenését, a réti tanyák lassú enyészetét..Régi kövek néma meséjét, amik elmúlt nyarak, és elhalt gyermek zsivajoktól hangosak, elmélázok letört karú körtefák alatt, melyek régen elszáradt ágaikat nyújtogatják az ég felé, várva az újjáéledést, azt az újjáéledést amely számukra már sosem jő el, és holt mementóiként, tanúsítják egy régen elmúlt kor egykori gazdagságát. Nagy idők tanúi voltak ők, ha ilyen fák mellett visz el utam, óhatatlanul felszakad bennem a sosem ismert emberek elképzelt alakja. hiszen okkal ültették ezeket a fákat...ültette az emberfia, még akkor is ha nem tudta ő fogja-e valaha is ízlelni munkája gyümölcsét,..ültette, nem magáért, hanem mindenkiért. Tette a dolgát a vándorért aki tán ennek a fának árnyékában piheni ki majdan fáradalmát, de tette az éhezőért, aki fáradtan tér meg otthonában az esthajnal fénye mellett, és szakajt gyümölcséből azzal enyhítve éhét...,és tette az ég  madaraiért kiknek otthont nyújt majdan, mikor felnő a fácska. De a fácska adja bölcsőd, melyben gyermeked ringatod, és a fácska tartja asztalként étked,melyet magadhoz veszel, és mikor ágyadba nyugodni térsz ezen fácska karjaiba hajtod fejed.. S,ha eljő az idő az anyaföldbe is ő kísér....

Jól elkalandoztak a gondolataim, de végül is kedves olvasóm, én figyelmeztettelek, hogy ekkor tájt elmélyülnek a gondolataim.
Számvetést készítek óhatatlan, felötlenek az évekkel egyenes arányban növekvő őszök emlékei...döbbenetes az idő rohanása, az élet rövidsége, és a kalandos történetek száma amelyek egy ember életét kísérik végig.
Változások, mindenben, a helyszínekben, a körülöttünk cserélődő emberekben,. Amit meghatározónak vélünk ma, arról kiderül, hogy semmit nem jelent. Hátunk mögött hagyunk életeket, mert az ismeretlen hívogat, s mi örömmel rohanunk karjába, mert ilyennek teremtettünk... A nyughatatlan lélek mindent megismerni akarása hajszol, űz és kergeti a szíveket...de kérlek szakíts mindig időt, hogy megpihenj egy fa árnyékában, hajtsd oda homlokod a korhadt, idő verte törzsre...gondolj arra aki ismeretlenül is, az időkön át ívelően  gondolva rád ültette el azt a fát, és a bölcsességre mely a kezét vezette, az előrelátásra, a szeretetre amely áthatotta munkáját, és mondj el értük egy imát... Ha így teszel máris megértetted a halhatatlanság esszenciáját, hiszen nem nagy dolgokat kell alkotni azért, hogy halhatatlanná váljék az ember, olyan dolgokat kell cselekednie amelyekben a szeretet vezérli, és nem önmaga, hanem mások miatt teszi a dolgát önzetlenül, és ez az önzetlenség vezérli tetteit...

2011. szeptember 1., csütörtök

2011.09.01

Vége a nyárnak. Mintha csak tegnap kezdődött volna, és máris vége...Igaz az idő még nyarat mutat, de csalóka illúziója nem több. Reggel a busz megállókban gyerekek, letörten néznek a végtelen homályába vesző idei iskola évnek. Kézzel fogható volt a hűvös hajnalon a levertség, és az iskolát most kezdő gyerekek várakozással teli szorongása. Bennem is felötlött az első iskolai napom...De régen volt istenem 30éve...Fura érzés visszagondolni azokra az időkre amikor a betűvetés tudományát próbálták a fejünkbe súlykolni, és az akkori idők a maiakkal köszönőviszonyban sincsenek. Nekünk még voltak gyerekéveink, közösségi életünk. nem tanárok hanem pedagógusok oktattak, akiknek nem szakma, hanem hívatás volt az emberfő nevelés...a gyerek ember volt, és nem bevétel növelő statisztikai szám adat. Voltak jogaink, de voltak kötelezettségeink is nem kis számban. Ma nincs más mint adatok gyömöszölése a fejbe, terhelés felesleges dolgokkal, de még véletlenül sincs elvétve életre nevelés, gondolkodásra sarkallás. Nem az nincs... Mert aki gondolkodik, még véletlenül kérdezni kezd, és aki kérdez az ellentmond néha, és aki ellentmond, és kérdez az nem irányítható. Aki pedig nem irányítható az egyéniséggé válva elkóborol a nyájtól, nem lehet uralkodni rajta, és megosztani..Márpedig a szép új világnak az ilyen különcökre nincs szüksége. ergo nevelnek fogyasztókat már gyerekkorban, elvakítják az embert, és befolyásolják üveggyöngyökkel, kiölik az igazi értékeket, és elsatnyítják a jövő nemzedékét, akiben sem tisztelet nem marad, sem jóindulat, kitartás, küzdeni akarás. De a globális polgár pont ilyen, és ezért jó.


Na hagyom is ezt a témát,mert csak keserűséget okoz...és másokat sincs kedvem elkeseríteni. Aztán az is lehet, hogy a lábadozásom végterméke a sötétebben látás..Holott nem kellene ilyen gondolatokkal terhelni magam, mert az élet legyen olyan amilyenné tesszük, de mégiscsak szép dolog. Apropó lábadozás. Csak röviden néhány nappal ezelőtt átestem egy műtéten, hogy ez mi volt itt nem taglalom,mert nincs jelentősége, igyekszem nem gondolni rá, és akkor nem vonzok be semmit amire nincs szükségem. Viszont mint mindenki aki kórházba jut, ha csak rövid időre is szorongva várja a magyar egészségügy mélyebb megismerésének lehetőségét, hiszen itt élünk, és tudjuk, milyen helyzetben van.. Én sem voltam ezzel másképpen...de, De ..el kell, hogy mondjam nagyon pozitívan csalódtam.A nővérek kedvesek, és csinosak, a doktor úr pedig igyekezett oldani a feszültséget, és nagyon lelkiismeretesen végezte el a saját feladatát. Igen nagy köszönettel tartozom neki, megérdemli, hogy név szerint említsem dr. Kóós Attila sebészorvosról van szó. Ha valaki a Dél-Pesti kórházba kerül, és hozzá, nyugodtan bízhat benne, és a tudásában. Amint említettem éppen lábadozni próbálok...több-kevesebb sikerrel,mert nem tudok nyugton ülni, itt vagyok a műteremben teszek-veszek de még nem az igazi, viszont  igyekszem minél hamarabb teljes gőzzel alkotni tovább.

2011. augusztus 31., szerda

Folytatom.... 2011.08.31

Majdnem egy éve, hogy írni kezdtem a blogomat. Írtam felületesen, és írtam mélyebb gondolatokat közölve..sok minden történt addig, és azóta..nem tudtam mi az amit leírhatok, és mi az amit nem. Addig gondolkodtam míg végül hátat fordítottam az egésznek,mert nem hittem, hogy bárkit is érdekelne mi van egy egyszerű festőművész életében. Telt az idő, és gyakran mondták akik olvasgatták a bejegyzéseket, hogy folytassam. Hezitáltam, hogy miért kellene folytatni, majd ma úgy döntöttem ha csak egy ember is megtisztel figyelmével akkor írom tovább soraim,mert hiszem hogy a gondolat amely ennek a blognak a megnyitására sarkalt nem öncélú, és nem magamutogatás miatt született. Ha mégis annak tűnne akkor az  "Mea maxima culpa"...