2012. február 24., péntek

Az ecset bosszúja..

Szép a reggel, tényleg szép még örülni is tudnék ha a derekam ne érezném.... Amikor valahol a festészetről beszélgetek, mint munkáról sokan felsóhajtva azt mondják milyen jó neked, mert amit dolgozol az valójában hobbi is egyben és nem kell kemény fizikai munkát végezned. Általában nem szoktam lereagálni az ilyen "szomszéd kertje mindig zöldebb" típusú mondatokat. Ellenben itt megosztom, hogy valójában mivel is jár ez a szakma. Elöljáróban még annyit hozzáteszek, hogy édesapámmal nagyon sokat harcoltam az életben, a pályaválasztásom okán és természetesen a szokásos apa-fiú közötti tinédzserkorral járó szemléletbeli különbségek miatt is.. Hát ő sem könnyű eset és ugyebár a fiaként örökölve az ő génjeit én sem voltam a lányos anyák álma.. Visszatérve, az édesapám sokáig degradálta a munkámat, mivel azt mondta, hogy az nem is munka, egész napos "szutyorgás, pihenés" Viszont volt egy eset amikor nézte egy kis ideig ahogyan dolgozom egy nagy vászon oltárképen egy templomi megrendelés kapcsán... na ezután csendben megjegyezte "Fiam soha nem cserélném el veled a munkámat" Az alatt a néhány perc alatt látta és értette meg, hogy az alkotás folyamata nagyon komoly fizikai megterhelés is egyben. Ezen kis kitérő után folytatom ott ahol az elején elkezdtem, miből is áll az alkotás folyamata, csak általánosságban.
Egy festőnek értenie kell a vászon megfeszítéséhez, a kész kép bekeretezéséhez, amely inkább az asztalosság tárgykörébe tartozik, ismernie kell az általa használt vagy a későbbiekben használandó anyagok kémiai lehetőségeit, elkészítéseinek módját, egymásra való hatásaikat, a felületre gyakorolt globális mechanikájukat. Ez komoly kémiai ismereteket követel, hiszen ha két egymással kémiailag össze nem férő pigmentet keverek egybe, annak rövid időn belül katasztrofális következménye lesz a kész alkotáson... A színdinamika, színelmélet teljes tudása azok fizikai jellemzőinek mindenre kiterjedő megismerése elengedhetetlen a képzőművész kelléktárából amennyiben az a színekkel dolgozik. Nem utolsósorban az emberi test orvosi szintű megismerése az anatómia mindenre kiterjedő  megfigyelése és ezen megismerések biztos tudása szintén fontos alappillére a szakmának(amennyiben tényleg komolyan veszed a hivatásod). Eddig nagyjából az elmélet, természetesen a teljesség igénye nélkül. Viszont folytassuk  az alkotást már fizikai szempontból. Órákig állva egy nagyobb méretű vászon előtt, napi szinten egyensúlyozva a nagy palettát amelynek a súlya, ha a festék súlyát is számolom akár több kiló is lehet, ami valljuk be őszintén több óra után iszonyatos terhet ró a vállra, miközben szintén a palettát tartó kéz ujjai között egyensúlyozom a használandó ecsetek csokrát.....(ez az érzés messze nem hasonlít az elsőáldozós lányok mirtuszkoszorús felvonulására......) Alkotás közben többször (rengetegszer) elsétálok méterekre a készülő műtől ami összeadódva több kilométert is kiad egy napra. A létrán vagy dobogón történő egyensúlyozás kitekert testtartással  rövid időn belül kegyetlenül megviseli az alsó háti izmokat egy férfias derékfájásban kicsúcsosodva. Az évek során egész hozzá lehet szokni a fájdalomhoz ami néha eltűnik hónapokra, azután ismét beköszön és vendégeskedik egy kicsit idebent...
Amikor valaki erre a pályára adja a fejét tisztában kell lennie azzal, hogy vegyszerekkel dolgozunk s azok mint olyanok egy idő után kifejtik "áldásos" hatásukat legyen szó bármilyen jól szellőző nagy légterű műteremről is.. na azért nem valami komoly betegségekre kell asszociálni, mindössze lehetőség van elveszíteni a teljes szaglásunk, aminek vonzata az íz érzet megszűnése is egyben, de nem sorolom tovább hiszen nem az a célom ezzel a pár mondattal, hogy rémisztgessek, vagy sajnálatot keltsek. Csupán azt szerettem volna megosztani, hogy az alkotói munka még ha kívülről játéknak is tűnik, esetleg pihentető tevékenységnek, bizony nagyon kemény fizikai és összetett szellemi munka, ami durván igénybe veszi a testet és az agyat. Természetesen csak abban az esetben ha valaki nagyon odateszi és nem kíméli magát. De hogyan kímélhetném magam akkor amikor az agyam, a lelkem kényszerít az alkotásra. Az alkotói vágy tűzét, csak maga az alkotás folyamata tudja eloltani. A végső konklúzióm? Legyen bármily nagy a követelményem magammal szemben és legyen a teremtés csodájáért bármekkora is az ár, nem tehetek mást, mert nem is akarok mást tenni. ALKOTOK... mivel ez egyszerűen az életem, amelyet minden nehézsége ellenére sem cserélnék el senkivel......A derékfájás pedig úgyis tovaszáll, ha más nem beveszek egy Algoflexet....

2012. február 22., szerda

A muzsika szelleme..

Beesteledett, de tette ezt olyan hirtelen, hogy észre sem vettem.
Ma feltettem egy újabb alkotásra az utolsó ecsetvonást. Címe- A muzsika szelleme
Kedvelem a zenei témákat,mert a zene a maga megfoghatatlan szépségével, az egyetlen olyan művészeti ág, amely azonnal hatni kezd a lélekre,abban a pillanatban amikor felcsendül. Mindig izgatott, hogy megtudom-e fogni a hangulatát, vagy csak talmi próbálkozás lesz-e? Mondjuk olyan mintha a falon játszó árnyékokat igyekezném elkapni. Nem tudom, hogy sikerült megfognom, avagy sem ezt döntse el a néző inkább. Mivel a közönség az ki függetlenül tud "ítélni".

Íme a szóban forgó alkotás, megosztom veletek, hiszen nem magamnak készítettem...


 Mérete 50x70cm technikája: Olaj-vászon

2012. február 21., kedd

Ki ír itt...?

Amikor belefogtam a blogom írásába valamikor 2010 harmadik harmadában, feltett szándékom volt, hogy a művész és ne a magánember szólaljon meg a betűk szaván...Vajon hol válik el a kettő egymástól? Első hallásra mondhatnád, sehol... pedig ez nem így van. Elsősorban mindig embernek vallottam magam és csak ezt követően a hivatásom elkötelezett művelőjének. Ezen sorok között is inkább búvik meg a művész, a művészt kergetik gondolatai, holott a bennem élő ember kiegyensúlyozott, érdekes ellentmondásnak tűnik nekem is sokszor, holott ez nem egy feloldhatatlan paradoxon.. Képzeld el a színészt, ki a színházból kijőve is maradna Bánk Bán, avagy Napóleon vagy bármi más amely szerepet éppen játssza hivatásának magas fokú elvárásai szerint. Valóban egy kicsit művész maradok akkor is amikor éppen nem festek, ahogyan természetesen embernek is megmaradok az állvánnyal szemben. Ettől függetlenül nem evidens, hogy az útkeresés melyet művészként teszek, az kihatna az életem más területére is.. Ahogyan egykori nagyra becsült tanárom és egyben mesterem mondta... "Amikor alkot fiatalember akkor nem számít más csak az ami ön és a vászon között történik,mert ott a festészet, ott az alkotás...." Ahogyan ez igaz az alkotás közben úgy igaz megfordítva is, mikor privát szférám határain belül tartózkodom, nem számít más csak az ami ott és akkor történik.
Mindig az adott percben élj,(természetesen tervezz, hiszen a tervek hozzásegítenek a folytonossághoz és mutatják az irányt, mely sokszor nem is az aminek látszik) abban tapasztalj, ott kell helytállnod,ott és akkor. Mindig az adott perc és pillanat az amit birtoklunk,csak az a miénk. A múlt már kifolyt ujjaink közül, a jövő túl ködszerű, de a jelen itt van..pont itt, pont most Neked van itt nem másnak. Ne engedd elszáguldani, hanem pattanj a hátára és ne hagyd, hogy levessen onnan. Ragadd meg és éld át a pillanatot.. Szeresd akit szeretsz, vagy szerethetsz, hiszen nem tudod lesz-e következő perc mikor még vele lehetsz.. Nem számít más csak az ami akkor és ott történik. Ne feledd az alkotás is a vászon és a festője között jön létre... Légy te a festő, minden más a vászon... Alkoss, alkosd meg a boldogságod. Változtasd át a rosszat, jóra,a csúfat, szépre. Teremts meg egy boldogabb világot, fesd át a félelmeid, erővé. Olyan erővé amely eggyé kovácsol azzal , akit szeretsz, kit neked adott a pillanat egykoron, az a pillanat amelyet átéltél akkor amikor rád talált. Ott nem gondolkodtál, csupán éltél. Nem akartál semmit és minden tiéd lett.... Tiéd lett a pillanat örökkévalósága, mert akkor művésszé lettél, és festettél egy boldogabb világot Magadnak...

2012. február 20., hétfő

Beszélgetés...

Letettem az ecsetet. Kezem beletöröltem a mellettem álló polcról lelógó törlő rongyba. Elhátráltam a készülő alkotástól néztem, szememmel hunyorogva igyekeztem kiszűrni a megoldandó feladatok sokaságát. Lassan elfordultam az állványtól, kinéztem az ablakon, elnéztem a felhők magasába, tovább a fejem felett szálló vattapamacsok között a messzi kékségbe.. Kerestem valakit..
Kerestem Valakit, vagy Valamit, néztem a kék eget szemem előtt kis pálcikák úszkáltak, állítólag ezek nem mások mint a csecsemő korunkból visszamaradt hajszálerek csarnokvízben úszkáló maradványai..,Hogy így van-e valójában avagy sem,azt nem tudom, viszont annyi bizonyos bármennyire is tágra nyitottam a szemem ezeken a táncoló akármiken és a felhőkön kívül fent az égben nem láttam semmit.

-Hol bujkálsz? Kérdem én és várom a választ. Hallgatózom, fülellek, de semmi.
Ismét szólottam.
-Hol bujkálsz? Hol vagy? egyáltalán Vagy?
Semmi válasz csak a süket csönd (Ami valljuk be nem is annyira süket hiszen van egy kis csengése a csendnek..biztos az is valami magzati állapotra visszavezethető frászkarika lehet. Nem tudom és nem is érdekel.) Beszélgetni akarok, kérdéseimre választ, mit akarok, remélek bízok és hiszek, most mégis csak a süket csend az ami itt kísért engem.
Kérdeznélek, ha szólnál.
- Mi végről akarod, hogy itt legyek? Mi a célod, hiszen cél nélkül semmi sincs(habár azt mondod útjaid kifürkészhetetlenek). Vagy mégis? Esetleg maga a cél nélküliség lenne a célod?  Teremtesz majd kiket teremtettél magára hagyod? Nem , nem perlekedni akarok én veled, sőt még a számonkérésre sem vagyok méltó..Csak kérdezek, de válasz nincs, s ha mégis lenne azt hol keressem? Hol találnék békét, mikor felcsillantod a reményt, majd a másik kezeddel eltakarod azt mint világító torony csak Te oly sokára mutatod ismét a fényt, hogy az aki követni merné fényedet a viharos tengeren az szétzúzódik a sziklák peremén, elveszejtvén mindent ami számára oly becses, akár az életét.
Kéred, sőt néhol követeled (persze csak szerényen bújtatva) hogy kövessünk téged, de kérdem én miért, és hová?
Látod mégis perlekedem, pörölök veled és vádollak, s te még mindig hallgatsz...
Hallgatsz! Hallgatsz s én  nem tudom, hogy hallgatásod mögött az ártatlanságát rég elveszítő ember felé szóló megvetés, vagy gyermekére szeretőn néző szülő megbocsájtó mosolya húzódik.. Nem tudom, csak azt, hogy hallgatásod nekem fájó...

Ekkor visszafordultam a lassan felhőkbe burkolózó ég kékjétől, és ahogy az állványhoz léptem, megszólított... A képben kezdett beszélni, mesélt az álmairól, mesélt arról mit Ő szándékozott és látom amivé lett....


Az alkotások nem csupán képek, nem csak valami színes pacahalmazok egy falon. Az alkotások üzenetek,( itt értendő zene, próza, költészet stb, minden ami a szellem által születik)  ezen üzenetek átadására léteznek a művészek/alkotók. Nincs jó és rossz alkotás, (hiszen mint mondottam az alkotás üzenet) Olyan van, hogy nem a megfelelő helyre, esetleg nem a megfelelő térbe, időbe érkezett meg az alkotó és az alkotása. Vagyis az üzenet akkor és ott még nem futhatta be azt a szerepet melyre született,melyért teremtve lett, ellenben későbbi korban nemcsak megértette az utókor de továbbgondolva megváltoztatta általa a világot. Járjunk nyitott szemmel, higgyünk abban amiben.., de higgyünk, mert hit nélkül semmi sincs. Nincs Lélek, nincs Szellem, és elfogy a Beszélgetés...


S ha ezek elfogynak akkor magányossá válnak a Lelkek. A magányos lélek pedig lassú pusztulásra van ítélve.

Talán tavaszodik?

Néhány napja, ahogyan te is és mindenki, én is azt láttam, hogy a tél némi fázis késéssel, ellenben megérkezett. Most viszont az elmúlt napokhoz képest sok fokkal nőtt a hőérzet, ami szép is lenne, ha nem fájna a derekam annyira, amennyire ettől a meteorológiai hullámvasúttól. Igaz, nem túlzottan zavar a munkám során némi derékfájdalom, mivel a régi mondás szerint ha harminc után reggelente nem fáj semmim akkor nem is élek.. A kedvem, az alkotó kedvem most stabilnak mondható, ismét kísérletezgetem számomra új dolgokkal, hiszen másból sem áll az élet mint kísérletek tömkelege, sikerek, tévedések, zsákutcák garmadája ám ezek a fiaskók sem ok nélküliek, tanítással bírnak. Tanítással, hiszen nem mindig a sikereink hozzák meg a hőn áhított fejlődést, sokkal inkább a tévedéseink, már amennyiben ezeket nem kudarcként éljük meg, hanem jól átgondolva és kitartással megküzdünk a sikerért. A kitartó ragaszkodás  az ami nem engedi a célt szem elől veszíteni és ha kellőképpen rugalmasak is vagyunk a felmerülő "akadályokkal" szemben, úgy még ha sokszor nehéznek is látszik az út, az valójában nem zsákutca, egyszerűen csak az élet próbája velünk/velem szemben. Az élet nem azt szereti akit megkímél, hiszen a vegetálás nem tanít,  az élet ha mégoly kegyetlennek is tűnik sokszor, azt szereti akit tanít is egyben, hiszen a tanítás a szeretet egyik létező formája. Hiszen terhet rakni csak olyan vállra lehet tenni, amely el is bírja azt. Ha jobban megfigyeled, akkor láthatod, az élet soha nem rak(ott) rád nagyobb terhet, nem ad(ott) annál nehezebb feladatot, melyet ne tudnál/tudtál volna megoldani. Az élet nem jó, avagy rossz, az élet pusztán igazságos és mindig kompenzál, ahogyan egy magyar rádiós személyiség szokta mondani " A Jóisten mindig X-re játszik...." Az élet nem könnyű, vagy nehéz, mi vagyunk erősek, avagy gyengék...választhatunk éppen melyek leszünk, választhatok, hogy feladom, vagy megyek tovább...de ha tisztába vagyok az elrendelésemmel, azzal amit céllal születésnek neveznek (és ez mindenkire igaz) akkor bármennyiszer terít le az élet mindannyiszor felállok, mert hiszek abban, van valami több amiért itt kell most helytállnom, ezen a földnek nevezett sárgolyón, ebben az életnek hívott színjátékban, ahol a legjobb tudásom szerint kell eljátszanom a választott, esetleg rám osztott szerepet. Tennem kell addig, míg a függöny a darabom (mely maga az életem) végén alá nem hull... Most mosolygok, mert eszembe ötlött vajon sikerül-e úgy élnem végig az életem, hogy a függöny legördülése után taps fog szólni, vagy csak a némaság fog ülni a sorok között.....

2012. február 14., kedd

Éjszaka van

Éjszaka van, éjfél múlt, a babonásak szerint ez a szellemek órája... Valóban a szellem ideje ez a késői óra. Az alkotó szellem valamely oknál fogva ilyenkor teljesedik ki igazán. Nincsenek zavaró hangok, nincs telefon csörgés, alszik a város, elpihen minden fáradt test megpihen a lélek. Az éjszakai alkotásban van valami misztikus, valami megfoghatatlan mélység.
Az éjszakában összemosódik a valóság és a képzelet, megnyílnak olyan lelki kapuk melyek a nappali fényben sokszor zárva maradnak. Megnyílnak és mély tartalmú gondolatok hömpölyögnek elő. Felerősödnek az érzések az érzelmek. Éjszaka vagyok képes igazán átérezni a csillagok hűvös fénye alatt saját kicsinységem misztériumát. Hiszen mi vagyok én az univerzum hatalmas egészéhez képest? Mégis hiszem, hogy életemnek célja, a művészetemnek küldetése van. Hiszem, hogy minden létnek, létezésnek van egy magasabb elrendeltetése. Hiszem, mert a "semmiből való teremtés" egy magasabb rendű célt szolgál a maga eszközeivel.
A művészet nyelve az egyetlen a matematikán kívül amelyet beszéljen bármilyen nyelven is, de mindenki ért, érez, lát. Elhagyhatóak a szavak ha felcsendül egy dal, hiszen a muzsika ugyanúgy szól mindenki fülében és mégis kissé másképpen, kicsit mindenkinek mást sugall. Most éjszaka van, hideg téli éjjel, kegyetlenül vágtat végig az utcákon a könyörtelen fagy,  s én mégis szeretem vagy talán pont ezért a fagyossága miatt? Itt a meleg műteremben, a kinti hideg zsigereimig hatoló tudatától kuckóssá válik az idebent.  Kívánok mindenkinek békés nyugodalmas álmot, ébredés utánra egy szebb világot.

2012. február 12., vasárnap

Felhők közül a nap...

Ma délutánra jobb lett a napok óta borús kedvem. Sokszor fordult elő velem manapság, hogy azon kaptam magam, azt kutatom magamban vajon van-e értelme annak amit csinálok, hiszen a mai világ nem igazán a művészetpártolásáról híres.. Ez eredhet a majd mindenkit sújtó anyagi okokból, de más oldalról ered az általam oly sokszor kárhoztatott szellemi igénytelenségből is. Viszont ma újból felvillantotta felhők közül  fényét a nap.
Történt a mai napon ugyanis, hogy egy nagyon kedves emailt kaptam amelyben röviden azt ecseteli a számomra kedves ismeretlen író, mennyire megfogták az alkotásaim. Ennél nagyobb dicséretet nem lehet kapni egy olyan embernek aki az alkotásból, az alkotásban él. Többször is megemlítettem ezen a fórumon, mennyire fontosak a visszajelzések és ezek mekkora erőt képesek adni ahhoz, hogy folytassam az utam. Kevés dolog okoz akkora boldogságot, mint a tudata annak, hogy ami a lelkemből született, egy másik ember lelkében nyomot hagy és érzéseket kelt. Tegnap azt írtam az élet egy nagy hullámvasút, remélem most a hullám felfelé ívelő része következik,mert hatalmas erőt érzek magamban a munkához. Amikor visszajelzést kapok (pláne ha az pozitív) megtelek tettvággyal, megtelek témával most is így van.. elkezdtem ismét szárnyalni. Fantasztikus érzés újra érezni azt, hogy élek, mert egy művész élete az alkotás s ha az elveszik valamely oknál fogva, az alkotó nem több egy vegetáló porhüvelynél tartalom nélkül.

A tanítás

A képzelet
A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér
ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az ember-
agyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz és egyszerre
semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az,
amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt
képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Nem a hegy és
nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-
völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből
képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe.
Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a
fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen
maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint
működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és
igaz.
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik;
csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből
húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a
sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek,
képzeltnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó
megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.


                                                             /Swenson/

2012. február 11., szombat

Szombat este

Szombat este van.
Hatalmas a csend, a hideg csípős tél mindenkit bekergetett a meleg lakásba. Nemrégen értem haza és szinte nem voltak emberek az utcán.
Utcai lámpák fénye lágyan omlik szét az üres járdákon, árnyékot vetve suhannak át a maradék hóbuckákon, elkeveredve a latyak sötét foltjaival. Amennyire vidám és felemelő a havazás, olyan lehangolóan szomorú a téli fehérség eltűnése.
Illúzió akárcsak a bennünket körbevevő világ.
Ha tudom is, hogy csak illékony és tünékeny az ami körbe vesz akkor is szeretném a szép dolgokat örökkévalóvá tenni. Ahogy telnek az évek egyre jobban ragaszkodom az élet apró szilánkjaihoz, egyre nehezebb elengednem őket.
Azt nem tudom, hogy másokkal hogyan történik meg az évekkel közelítő öregedés, de magamon azt érzem egyre szentimentálisabbá válok az élet néhány szeletével kapcsolatban.
Ilyenkor szombat este, egyedül üldögélve, vagy a műteremben járkálva felbukkannak a régi szombat estéim emlékei. Hát igen azok színesek voltak és a fiatal semmivel nem törődő akkori énem élet igenlésétől tobzódó.
Na azért azt nem mondom, hogy szeretném ismét azokat az éveket visszahozni, sőt egyáltalán nem, viszont jól esik rajtuk mosolyogni amikor felidéződnek.
Egy nagy érzelmi hullámvasút az élet és csak egyszer lehet ebből a menetből kiszállni, ahogyan erre a menetre is csak egy jegyet válthattam. Néha szédülök tőle, néha lagymatagon gurulok csak... De azt, hogy éppen hol tartok furcsa módon mindig csak azon a szakaszon áthaladva tudom mérlegelni, utólagosan.
Szeretnék egyszer végre egy szakaszt ami magasra emel és egy kicsit ott is tart.. szerintetek kitől kellene egy ilyen etap-ot kérelmezni?
Ellenben ha én előbb jövök rá, mint ti megígérem megosztom veletek az infót.

2012. február 10., péntek

Önirónia

Szép napra ébredtem ma is. A napsütés tavaszt idéző, a hőérzet Szibériát. Ezért úgy döntöttem inkább bentről nézek kifelé, semmint fordítva.
Mai napon is megosztom veletek egy alkotásom különböző fázisait, az elejétől a végéig.

Címe; Önirónia

2012. február 9., csütörtök

Az élet szép..avagy a palackba zárt vidámság

Ismét egy több évvel ezelőtti alkotásom technikai fázisait osztom meg veletek. Jelenleg számomra ismeretlen helyen "él" a kép magángyűjteményben.

Az élet szép avagy a palackba zárt vidámság című alkotásom valójában egy "szociográfiai festmény" amely arról mesél, hogy egy ledolgozott kemény élet után is meglehet találni a vidámságot még ha az élet idősen is mostohán bánik az emberrel. Egy palack bor társaságában fogatlanul hahotázó néni, ebben a korban már kissé meghökkentő és a társadalmi normákkal szembe menő. Ezért is választottam témaként. Számomra éppen ettől az elvárásokkal szembemenő nem megszokott viselkedés miatt válik érdekessé a kép amely egyben egyfajta furcsa feszültséget szül az alsó nézeti pontból történt beállítása okán, ellenben a feszültséget szándékozik kiegyensúlyozni a széles nevetés ami a szemlélőt is óhatatlanul megmosolyogtatja.

2012. február 8., szerda

Üldögélek magamban.

Üldögélek magamban és teljesen üres az agyam. Kiüresedett. Ötletem sincs hogyan tudnám megnyitni a csapot, hogy újra folyni kezdjen belőlem ismét a gondolat képpé formálva. Nem alkotói válság ez, csak pusztán nincs semmi amit megfestenék. Vagyis az is lenne, de a kedv, a lángolás hiányzik belőlem. Üldögélek magamban és keresem idebent a festőt..de olyan mintha elaludt volna. Tudom ez nagyon skizofrén dolognak tűnik, de tényleg furcsa az amikor az ember úgy érzi magát mint egy dió amiben külön álló a belső a külsőtől. Nos a dió is én vagyok ahogyan a belső is, viszont az is én vagyok aki nem tudja megtörni a héjat, hogy a dió mélyére hatolva megszerezze annak élvezhető gyümölcsét. Magába tömött a hétköznapok szürkesége ami a művésznek maga a halál. Bekebelezett, megrágott és kiköpött. Instrukció kellene, talán egy jó zene, könyv, vagy csak egy jóbarát akinek ezeket a gondolatokat el lehet mondani. Sok ismerősöm van, kevés barátom, de olyan akinek elmondhatnám mindezt szinte senki. Igazából nincs senki olyan aki megértené azt ami bennem él, emészt, rág. Természetesen elmondhatnám, de olyan nehéz az embernek belekezdeni a lelke mélyén megbúvó dolgok felszakításába. Szinte nincs is alkalom, hely ahol nyugodtan elmélyülten lehetne megosztani az érzéseinket. Ezért marad az, hogy kiírom magamból, amit pedig nem azt viszem tovább magammal, mint egy nehéz zsákot.... Majdcsak beleroppan a vállam..Ahogyan oly soknak megroppant. Üldögélek magamban, merengek és ugyanott vagyok mint amikor belekezdtem az üldögélésbe és a merengésbe. Nem tudom miről alkossak és kinek tegyem azt. Vajon van-e értelme annak amit teszek és tesznek oly sokan? Van e szükség a szépre, a művészetre? Ha igen kinek, minek? Vajon a kortárs művészek egyfajta utolsó mohikánjai-e a választott hivatásuknak, ha igen mi jön utánuk/utánunk?

Régi adóságom pótolom..

Régebben elkezdtem, majd abbahagytam az alkotás folyamatainak közlését, a régebbi képeim folyamataival kezdem. Ez a kép több mint négy éve készült a címe;"Egy csepp élet" Figuráját egy fotós barátom unokája "adta"


Első lépés a kontúrok felvitele volt. Majd ezt követte a kontrasztok aláfestése (monokrom)


Ezt követően csak az alkotás folyamatának képi dokumentációját osztom meg, hiszen adja magát az alkotás folyamata







Végül a kész alkotás








         Kevés színnel de azok különféle árnyalataiból lett felépítve a kép.

Álruhások gyülekezete avagy osonás a kertek alján.

Gyönyörű napos, de igazi téli faggyal telt reggel köszöntött Eger városára.
Álltam a műterem ablakánál és néztem a szomszédban még álló,  több száz év néma tanúját a mementóként itt maradt eredeti külső várfal maradványát és érdekes gondolati utazást tettem az időben. Párhuzamot vonva a ma történéseivel "nagyjaival"
Volt valamikor egyszer régen egy több népet magába foglaló ország, melynek határait tengerek is mosták, nagy emberek, nagy időkben vérüket áldozták, hogy fent maradjon. Tettek szép..hmm kevésbé szép dolgokat, de úgy ahogy gyarapodott a mesebeli ország. Királyai jöttek mentek, uralkodtak, perlekedtek, szerettek, meghaltak, akárcsak a meseország lakói, kik minden dúlás ellenére azért tudták, hogy mit hoz a holnap számukra. Nem állítom, hogy szépet s jót hozott, de amit megszoktak arról tudták amennyire lehetséges annyira biztos lesz. Volt király ki lovon járt peckesen, csatába hívó szóval, és volt ki álruhában ment a nép közé, bátran felfedve magát ha a sors úgy akarta...Nem kísérte testőrök hada mivel a nép szerette tisztelte, talán félte is. Időzzünk el gondolatban ennél a királynál egy picit, Csak néhány törekvését említsem meg eme sorokban.Ő volt a reneszánsz gondolkodás meghonosítója, kemény törvények igazságos megalkotója, az országot vaskézzel, de igazságosan irányította, megalapozta a nyugati kultúrát, könyvtára akkori mérték szerint hatalmas volt, békét teremtett és hatalmas változásokat hozott. Tett és tenni akart. Sokan úgy hiszik a mai élet "nagyjai" közül , hogy a nyomdokaiban járnak. És valóban hihetik hiszen amerre mennek változások jelzik nyomaikat, a nyomor és pusztulás virágai nőnek hol lábuk érinti a földet, kultúrát csupán úgy ismerik, mint valami gyomot amit ki kell plántálni, hiszen kár belé a szó.. A gondolkodó elmét nem áldásnak hanem hanem ellennek tekintik, mint olyat ami átlát rajtuk.. Ezért sorvasztják a nevelést, oktatást de teszik oly ügyesen, hogy aki nem figyel, az hihetné azt is,, "Ime a kánaán"..  Járják az országot, hogy öntömjénezéssel emeljék saját maguk előtt, magukat. Érkeznek csendben előzi meg őket testőrök civil hada.. Lezárnak utakat, helyeket, hiszen a nép ( kik közé menni nem mernek) akár kimondhatná, bele a szemükben azt amit gondol. Ezért, akárcsak egy másik meseországban egykor "Patyomkinos" hozzáállással tapsoltatókat hozatnak, ünneplik önmaguk nagyságát és a szolgalelkű nép asszisztál hozzá kínos mosollyal s közben szégyentől vöröslő lesütött arccal nem mer kifosztóira nézni. Meseország mai napig létezik, lakói egyre fogynak, szöknek határain túlra, álruhában gyülekezik mint a nép, mint az úr, a kérdés csupán annyi, ki kezd el hamarabb osonni a kertek alján, el ebből a meseországból..

2012. február 6., hétfő

A hó elfedi..

A hó elfedi a csorbát, elfedi a töröttet. Elfed mindent ami szürke, tompává teszi a hangosat és némává a szólót.
Napok óta esik, hol intenzíven, hol kevésbé erőteljesen. A meleg szobából nézve gyönyörű a látvány, mert nem járja át testem a csontig hatoló, napközben is a mínusz tíz fok égető hidege.
Nézem a havat, (alkotni most nincs ingerenciám, kimerültem) tehát nézem a hóesést a tetők sipkáját, a falak tetején végigfutó hócsipkés sálat, melyet a szél lehelete igazgat helyére. Elmélázok gyerekkorom telein és nem tudom miért,de azok valahogy fényesebbek, ünnepibbeknek tűnnek így az évtizedek távlatából. Iskolából hazafelé mókázva csúszkáltunk, arcunkat csípte a szél, de nem láttunk mást csak a hó sokféle örömét, az esti szánkózások zamatát, vagy azt amikor az utcabeli gyerekek összeverődve csúszkáltak a feljegesedett úton. Régi hócsaták hová fújt el benneteket a kérlelhetetlen idő. Hol vannak a régi kölykök, vajon merre, hogyan élhetnek? Elmerültek a régi arcok, kik közül oly soknak már a fejfáját lepi a tél fehér ajándéka. Eltűntek a "Jani bácsik" Tercsi nénik" Nagypapák, Dédszülők Szülők. Elkoptak kikre ott akkor a játék hevében úgy gondoltunk gyermek fejjel, hogy örök és múlhatatlan mementói ők a mi életünknek. Majd felnőve, itt a gép előtt, az élet néhány viharát már megélve töprengek... Érdemes volt felnőni? Vagy azért a kevés pluszért, mit a felnőtté válás ad/adhat, megérte feladni a világot, amely gyerekként mindenestül a miénk volt?
Nem tudom a választ s ha tudnám is mindössze költői lehetne ahogyan a kérdés sem volt több annál, mivel az idő irányának rideg ténye ennél többet nem engedhet meg nekem, hiszen csak előre megy,  visszafelé soha nem halad.
A hó pedig szakadatlanul hull alá az égből elfedve a valóságot, de felfedve a múlt eddig homályban hitt emlékeit, álmokat építve azokból. Mert álmodozni jó.

2012. február 2., csütörtök

2012.02.02 Lesújtó..

Lesújtó hol tart ma a művészeti oktatás a "művészképzés" jelen pillanatban ebben az országban. Akkora bűnöket követnek el hozzá nem értők, kontárok, hogy az rövid időn belül helyrehozhatatlanná fog válni. Mindezt teszik nagyképűen, bután fölénnyel. Döbbenet!!!!!! Ma egy tanítványom aki egy itthoni "művészképzőben" múlatja napjait, bejelentett a "rajztanárának, hogy nem fog többet olyan tanárhoz járni aki csak a pénzét viszi, de nem ad cserébe semmit". Olyannyira nem adott neki semmit, hogy miután elkezdtem vele foglalkozni döbbentem vettem tudomásul, még az alapfogalmakkal sincs tisztába, nemhogy a rajzolás alapfogásaival (3 év állítólagos szakirányú képzés után). Miután a tanerő megkérdezte, hogy az új "tanára" mit tanít (ez vagyok én) azt válaszolta az illető "az alapokkal kezdtünk, forgástestek geometriai ábrázolás, anyagismeret...Művészettörténet" erre a válasza az ominózus pénzért remegő tanárfélének. "Azok fölösleges dolgok az alapokra semmi szükség....." Gondolom nem kell külön kommentár az utolsó mondathoz.. Ez van ma itt ebben az országban és ez "csak" művészképzés. Bele sem merek gondolni abba, hogy mi van ha sokkal felelősebb szakmák/hivatások nebulóit is ezen metódus szerint oktatják..... Reménykedem nem így van.