2013. december 23., hétfő

Kis Karácsony.... Nagy Karácsony?

Hideg téli késő délután,december..
A hó ropog a megfáradt lábak alatt, miként a cukorsüveggé változott boldog emberek szaporán lépkedve, egyre másra tűnnek el a kivilágított kapualjakban, beboritva, eltelve a karácsony fényével szívükben. Kezekben megannyi csoda amelyek új gazdájukhoz sietve igyekeznek, hogy ott az arcokra mosolyt és boldog ragyogást varázsoljanak. Forralt bor és puncs illata száll az utcákon elkeveredve a sülő gesztenye csábító zamatával. A távolban csengő szól amint meg-megbillenve a lovak húzta szán utat talál a hófagyott barázdák között. Majd a tér lassan elcsendesül, elcsitul a gyerekzsivaj,  végül már csupán, a téren álló mindenki karácsonyfája bólogat egyedül, bölcsen gyertyafényes ágaival, magában hordozva az elmúlt karácsonyok emlékét...
Bealkonyult.
Emlékek egy egész évre eldugott dobozát veszi elő az emlékezet, mely csintalan kölyökként rakja eléd életed apró szilánkjait, melyben nem csupán múltad, de egyben önmagad is megláthatod visszatekintve önmagad szemébe. Nézed a darabok összeálló halmazát, hangok, illatok, rég elfeledett emberek arca néz vissza rád, egyenesen a szemedbe... Elfeledettekké és azoké akiket soha nem fogsz feledni.
Elmúlt karácsonyok íze él a szájban, emlékek tisztasága mint fénysugár ragyog fel a lélekben, hol mosolyt, hol könnyet fakasztva, mert a karácsony erről szó, a mosolyról és a könnyekről, a boldogság, vagy az emlékezés könnyeiről. A karácsony az érzésekről szól nem az ajándékok halmazáról. A karácsony a lélek megnyitása és tisztulása. A megbocsájtás ünnepe.

Nem számít, ki és mit tett veled, engedd el magadban a rossz érzéseket és ne cipeld magaddal a következő évre. Tudj megbocsájtani, tudj szeretni. Karácsonykor az egész évben pislákoló lángot kell feléleszteni, hogy egy újabb esztendőre kitartson.
Tudj megbocsájtani. Mert az ember optimista és remélve bízik abban a holnapban amiről nem tudhatja, hogy számára eljön-e?  A temető csendje is sok optimista embert rejt, kik eltávozva vajon békés szívvel, vagy haraggal távoztak...? Ki tudja? De míg itt vagyunk eldönthetjük, mi miként szeretnénk távozni, mikor eljő az indulás pillanata.

Így én most ezen sorok által kérem mindenki megbocsájtását, mindenkiét akiket akarva, akaratlanul, megbántottam eddigi életem során. Jómagam is megbocsájtok mindenkinek akik az életem során eddig a percig akarva, vagy akaratlanul megbántottak. Megbocsájtok és levetem magamról a haragom terhét, nem cipelem tovább sorsom útján, mert csak önmgamanak okoztam vele nehézségeket, eltemetett keserűségemmel csupán önmagam büntettem... Elengedem hát, hogy szívemben átvegye a harag helyét megbocsájtás és a szeretet. Eltöltsön a Karácsony szelleme.

 Békés, Áldott, nagyon Boldog Karácsonyt kívánok minden embernek, nektek Barátaim!


                                                             2013.december.23


2013. október 23., szerda

Nem kell mindig cím..ez akár a cím is lehet

Nem kell mindig cím ahhoz ami az ember fejében jár. Nem kell mindig címet adni, mert sokszor még a gondolatokat sem vagyunk képesek rendszerezni fejünkben, csak jönnek mennek, némelyik úgy lopódzik be szemünk mögé, hogy észre sem vesszük, csupán zavar jelenléte, holott még a mibenlétét sem vagyunk képesek meghatározni. Lüktet és zakatol, pedig a dolgos nap után már égnek szemeink a fáradtságtól. Felkelsz, járkálsz, iszol egy pohár vizet, majd érzed ahogyan ismét támad szétárad testedben a letaglozó ólmos fáradtság. Aludnál, pihennél de nem megy, mert tennivalók sora hajt és űz..ismét kiszállsz ágyadból, majd dolgozni kezdesz, vagyis nem is kezded igazán, csupán folytatod, mivel meg sem szakítottad pihenéssel a permanens hajtásból álló napod, csupán kínlódva forgolódtál ágyadba, várva a megváltó, nyugalmat adó álmot.. De azt várhatod... Ma azok nem jönnek el.

Kínoznak a gondolatok, nem hagynak nyugodni, elrévedsz tévedéseid között, emlékeidbe idézel sok régen elmúlt szép emléket, de ettől csak még inkább azt érzed, hogy menekülnöd kell magad elől..Dolgozni kezdesz. Belefogsz és nem érzed azt, hogy tenned is kellene, mert valójában sehol sem vagy..nem vagy éber, de nem is alszol, Szeretnél pihenni, de félsz is mert ilyen éjszakákon rémisztően nagy űr az üres plafon nyújtotta felület amit bámulsz, de oly erősen ám, hogy már belesajdul a szemed. Nagy és félelmetes a mindent elnyelő üressége, de amitől még félelmetesebb, hogy a lüktető, zsibbadt, fáradtságtól elgyötört agyad megtölti az ürességet képekkel.
Marad a szemfárasztós agyzsibbasztás, olvasás formájában..
Ám a következő pillanatban testedben követelőzve egy korgás kíséretében bejelentkezik gyomrod, hogy meggyőzzön téged arról a tényről valójában már nem csupán a kimerültségtől letaglózottan vagy fáradt, még élsz is és mint az élettel együtt járó hozadékaként létezésednek, annak folyamatosnak nevezhető fent tartásához némi táplálékra lenne szüksége.. Na és ez az a pillanat, ahol döntés elé kerülsz, ha enni mégy esetleg végleg elszáll az álom lehetősége, mint éjszakai időtöltési opció, ám ha nem mégy akkor biztosan nem fogsz aludni, mert éhesen nem lehet aludni... Viszont ha eszel addig talán lehiggadnak kusza gondolataid is, így talán jut pár óra pihenés a folytatás előtt... Jelen pillanatban ezen gondolkozom. Jó éjszakát és nyugodalmas álmokat mindenkinek.

Egy gondolat..

Minden ember életében eljön az a pillanat amikor felteszi azt az egyszerűnek tűnő kérdést. "Ki vagyok én..?"
Elsőre egyszerűnek tűnik, ám kicsit mögé gondolva a legtöbb ember legyint és tovább lép, hiszen az élet valójában misztérium és sokak szerint felesleges azzal tölteni az időt, hogy azt megértsük. Holott nem magát az életet kell megérteni, hiszen az annyira összetett és bonyolult amihez az emberi adottság nem elég. Nem elég az emberi lét behatárolt intervalluma, hogy akárcsak egy picit is közel jussunk az egész megértéséhez.. Így marad a kérdés. "Ki vagyok én"

Jómagam is feltettem a kérdést, mert a világot nem de magamat talán megismerve reméltem, hogy valamit sikerül megértenem a misztériumból. Feltettem hát a kérdést és válaszoltam is a magam behatárolt eszközeivel.
-Ki vagyok én?
-Ember...
Nem az nem én vagyok, hiszen az nem több mint a létezésnek egy létformája és sok más ember is él a földön, de az nem én vagyok...
...Ki vagyok én?
-Férfi..
Nem! Nem ez vagyok, mert ez sem más mint az adott emberi fajon belüli a nemi identitás egyik képviselője..több milliárd más férfi is él rajtam kívül, de ők nem én vagyok, ahogyan én sem vagyok ők...
Akkor Ki vagyok én?
Ekkor a nevemre gondoltam, de az talán még nevetségesebb válasz lett volna, mint az iménti kettő, hiszen lehetett volna bármi más a nevem, sőt akár azt bármikor meg is változtathatom, de attól én még az maradok aki vagyok. Annál nem több és nem is kevesebb.
Igyekeztem választ kapni, választ adni mig nem megtaláltam egy lehetséges, de számomra mindenképpen megnyugtató és a gondolatban továbbvivő utat...

A történelem folyamán sokszor és a legtöbb esetben az anyagi világot és a szellemit, vagyis isteni szférát igyekeztek éles határral elválasztani, sok ezer példa volt erre anno. A felvilágosodás koráig rendszerint a vallási, majd később a materiális szemlélet állt a másik felett...Talán ez most napjainkban mintha már változna, mert a tudomány a jelen állása szerint nem teljesen elutasító az anyagi világon túli magyarázatokra, mint lehetséges úttal kapcsolatban a teljesség megértéséhez, de legalábbis a további jó kérdések feltevéséhez. Hiszen ahogyan azt kedvenc angol íróm is egykoron kijelentette egy örökbecsű darabjában..."Több dolgok vannak földön s égen horatio, mintsem azt bölcselmetek álmodni képes..." (fordította Arany János)

Magamban ugyebár történelmi dogmákhoz nem kötve folytattam a számomra leginkább elfogadható magyarázat felé terelni a gondolataimat és elmélkedésem közben arra jöttem rá, hogy valójában nem is különíthető el a két jelenlegi világszemlélet egymástól, hiszen az egyik hozza létre a másikat és annak manifesztációja és kézzelfoghatósága tökéletesíti az elsőt, ergo szimbiózisban él egymással a való, és az illúzió,(de melyik, melyik? ) amelynek mindannyian így én magam is részei vagyunk/vagyok. Ezen gondolat mentén haladva számomra egyértelművé vált, de legalábbis elgondolkodtatott, hogy a létezés és benne az én jelenlegi létezésem sem más mint tapasztalás abban a világban ami a szellemi világtól távol esik, ám azt mégis a szellemi, vagy ha úgy tetszik az isteni hozza létre, azon okból, hogy ő maga az Isteni amely képes szellemiként fizikai valóságot, illúziót létrehozva tökéletesedni. Illúziót mondtam szándékosan, hiszen a valóság látszatát az agyunk hozza létre, pillanatról pillanatra de ezen valóság mindig viszonylagos, hiszen ugyanazon íz számodra lehet sósabb és számomra sótlanabb, ez nem más csupán a szubjektív valóságérzetünk egymástól eltérő tapasztalása. Tehát illúzió amelynek mi is részei vagyunk s amely által  tapasztalunk. Majd ezen tapasztalások által a kollektív tudat és a tudatalatti egyaránt fejlődik. Vegyünk egy példát.
Ha bárki is úgy dönt, hogy a kezébe véve egy kalapácsot egy szöget, odasétál a falhoz beveri a szöget, majd arra egy képet akaszt, az teremtő gondolat amely megváltoztatja és örökre átalakítja azt a világot amit addig ismertünk. Apró változás, de akkor is egyfajta változás...lenne amennyiben megtörténik. Viszont emberünk mielőtt felállna a székéből meggondolja magát és nem teszi meg a gondolatban megfogant tettet, úgy ezen gondolat nem telítődik meg cselekvéssel, vagyis nem képezi a fizikai tapasztalás kézzelfoghatóságát, így ez a gondolat meddővé és semmivé válik, elenyészik. Viszont ha a megfogant gondolat a fizikai világban is nyomot hagy a cselekvés által, úgy az tapasztalássá válik vagyis a nagy egész építőköveként az univerzum teljességére lesz kihatással..Igen a gondolatmenetem szerint az univerzuméval, hiszen éppen ez a szép a gondolatmenetemben, nem szab korlátokat a távolság és a tér, mivel nem csupán a fizikai síkon halad a szubjektív elmélkedésem
Idáig eljutva rájöttem, hogy nincs sem eltévedt, sem pedig felesleges élet, mert amit mi/én esetleg félrecsúszott vagy elhibázott életnek, sorsnak látunk/látok az nem más, mint egy más irányból történő megtapasztalása az élet fizikai valóságának a szellemi világ által. Tehát ismét ott a kérdés, mely mint égő csipkebokor világlik szememben.
Ki vagyok én?
Nos barátaim nem vagyok más mint tapasztalás egy szeletnyi időben egy darabka földön amelyről azt hiszem, hogy az enyém, pedig soha nem volt az és nem is lesz az, mivel időm, ahogyan itt mindenkié és mindené ami létezik a fizikai világban véges. Ez a véghez tartó út az ember esetében néhány évtized csupán, egy csillag esetében néhány milliárdnyi év ami szintén véges, mivel ami megszületett, úgy abban a formájában el is fog pusztulni, hogy az ő, az én fizikai illúziómból újabb életnyi illúzió szülessen majdan.  Az vagyok amit megélve, átélve, szeretve és meggyászolva kisugárzok magamból. Az vagyok amit a gondolatból megszülve tetté változtatva, a tettel a gondolatot megtöltve azt visszasugározva oda ahonnan a gondolat született teljesebbé téve ezáltal a mulandó világot és hozzáadva az általunk nem láthatóhoz szellemihez azt amire engem választottak ki. Nem vagyok más és nem vagyunk mások.. Tettek, vagyunk és gondolatok, amelyekből lehetünk a minden, de lehetünk a semmi is. Teremthetünk és pusztíthatunk, mindkettőhöz megadatott  a képesség és a szabad akarat, viszont azt, hogy kivé leszünk, csupán rajtunk áll. Mindannyian egytől egyig megkaptuk a teremtésre a képességet. ki a művészetben, ki pedig az élet bármely más területén.  Mi magunk is teremtünk ahogyan bennünket is teremtettek, hiszen az élet misztériuma éppen abban a milliomod másodpercben áll, amikor az élettelen holt anyag az élőközegben egy csoda folytán az első szívveréssel életre kel....
De honnan jön az a pillanat, mi az élet motorja? Csupa misztérium és csupa kérdés.Viszont amíg kérdések vannak a földön addig az élet izgalmakat tartogat és misztikus marad. A misztériumból pedig minden alkotó álma lesz. A Téma!

2013. október 18., péntek

Festészet napja alkalmából...

                                               

                                                       Tisztelt Olvasó, Kedves Barátaim.


Már az első sorban szeretném előre bocsájtani, hogy a mai írásom kissé hosszabb lesz mint az egyébként megszokott terjedelem. Hosszabb lesz, mivel ma van a Magyar Festészet Napja és amint ígértem lesz egy mesém, igaz nincs hosszú téli este ám a mai napnál keresve sem lehetett volna megfelelőbbet találni  mesémhez....




Bevezetőként szeretnék néhány szóban megemlékezni a mai napról is, arról, hogy miről szól a mai nap nekünk alkotó művészeknek s nekem személy szerint.


2013.10.18.

Ma van a Magyar Festészet Napja amely immár 11-ik alkalommal szerepel a hazai ünnepek sorában.
Nagyon szép és jó kezdeményezés ez a Festőművészek, a Képzőművészet felé. Ilyenkor még talán érezhetnénk is a felénk áradó őszinte tiszteletet, alkotó stílustól és szubjektív ízlésvilágtól függetlenül, hiszen az aki arra teszi fel életét és adja fejét, hogy valamit alkotva gyarapítsa a világot, az emberiséget, kollektív örökségünk gyarapítva tegye ezt bármilyen formában és eszközzel az mindenképpen egy főhajtást megérdemel....

De azt meg is kapják...?

Kezdődjék egy kis időutazás, kezdődjék a mese....

Egyszer volt, hol nem volt, Krisztus Urunk megdicsőülése után néhány évszázaddal Dunán innen Bükkön és Mátrán túl volt egy erdőkkel és mezőkkel körbe vett kis falu. Ebben a faluban, mint oly sok másikban élték az emberek a megszokott mindennapi életüket. Nem voltak szegényebbek de gazdagabbak sem mint mások, akik abban a hegyek közzé ékelt szép országban éltek.
Történt egy éjszaka, hogy egy fiatal szép asszony valahol az éji csendben második gyermekével szíve alatt, érezte, hogy eljött az ideje, hogy születendő gyermeke megérkezzen a világra..
Hosszú szenvedéssel eltelt éjszaka után egy tavaszi vasárnapon megérkezett a várt fiúcska..szerető édesanyjának mint egy ajándékként anyák napjára.
Örült a család és örült mindenki mert a legényke szépen cseperedett és nem volt vele semmi baj..óvták, szerették, majd nagyobbacskára nőve a fiúcska, elindult a világba ahol már korán nem találta helyét, nem volt sehová tartozó, nem voltak barátai, csak pajtásai, de sokszor volt ő a vicceknek és gúnyolódásoknak céltáblája. Sokszor szomorú volt és magányos, de nem látta senki rajta mert nem mutatta mit érez és mit gondol. Sokszor szeretett volna a fiú visszavágni ha bántották őt a többiek, vagy kirekesztették, de édesanyja szavai intelemként csengtek a fülében, hogy bántani másokat nem szabad, nem ököllel kell megoldani ha valaki bántja az embert, bár a fiúcska szíve szerint visszaütött volna, de nem tette, mert szerette édesanyját és megfogadta az intő szót.Viszont  ahogy telt-múlt az idő az emberek felől a könyvek felé fordult. Megismerte már korán a betűkben rejlő varázslatot, azt ahogyan a betűk hősökké váltak fejében, idegen országokká ahol nem járt még, emberekké akiket soha nem ismert, olyan emberekké akik ezredévek óta eltávoztak a földi létből, viszont a betűk csodája által a gondolataik itt maradtak. Itt maradtak örökül , itt maradtak és bátorságot öntöttek a kisfiú lelkébe, megtöltve az elméjét gondolatokkal, képekkel, álmokkal felismerésekkel. Teltek az évek a kisfiúból fiú lett, tele vágyakkal és világmegváltó gondolatokkal, érzésekkel amelyekért az aki iránt érezte azt, kinevette őt. A fiú tudta és megfogadta, hogy egyszer a régi meséi hőseihez hasonlóan ő is tesz valami igazán nagy és csodálatos dolgot a világért, a világnak. Az évek múlása közben mindig is érezte, hogy célja van az életnek vele és neki is célja van az élettel, de nem tudta elképzelni  mi lehet az, mi lesz az amivel ő is valami maradandót adhat. Nem tudta, hiszen nem volt igazán semmiben tehetséges vagy kiemelkedő, nem volt ő sem erős, sem túl ügyes, még a tanulásban sem jeleskedett, mert állandóan kérdezett és a legtöbb esetben nem értett egyet a válaszokkal, hiszen azok nem végleges választ adtak, csak újabb kérdéseket szültek. Így egy idő után már nem is érdekelték a konvenciók..elindult a saját maga választott nehéz útján...

Nem keresett kitaposott utakat, magának szeretett volna újakat vágni és tanult, tanulta mindazt amiről azt gondolta egyszer szükséges lesz tudnia, azt még maga sem tudta, mi szükség lesz rá egykoron a megszerzett tudásra. Tanult de nem hitt abban, hogy a sorstól valóban azt akarja-e amit néha szeretne, néha nem és ez sokszor félrevitte az életben, de tudta, hogy mennie kell tovább ha a célját el akarja érni. Sok fájdalmon és gyászon át vitt az útja, de haladt megküzdve a démonokkal amik a lelkében tanyáztak, a sárkányokkal akik széttépni készültek..Megélte az éjszaka fojtogató sűrű szürkeségét, annak lélekölő talmi zsibbadt csillogását, látta az éjszaka gyémántjai, mint válnak koszos kavicsokká a napfényében..tanulta az élet leckéit..állta annak pofonjait, megtanulta már igen korán, hogy amíg az emberi méltóságát nem adja oda senkinek semmiért addig bármit elvehetnek tőle, de megmarad annak aminek született. Embernek.! Az élet sokszor emelte, majd vágta útja során a földhöz, de mindig felállt, mert ott égett szemében a cél, de már látta az utat is ami odavezet. Történt ugyanis egyszer, hogy a fiú, kiből addigra már férfi lett, eltévedt az élet rengetegében, bele és elfáradt mindabba amit addig látott és átélt. Közel járt ahhoz, hogy feladja, leüljön az életútján egy fához, és elaludjon örökre... szinte békésnek tűnő megnyugvást adó gondolat volt az őt elnyelő sötétségnek a csábító, hívogató nyugalma...és ekkor eljutott egy felismeréshez. Felismerte hogy nem ő választott sorsot, hanem a sors választotta őt... A sors minden ütése és rúgása a gyerekkori sérelmek, mind mind őt építették,  építették a korán megtanult nehézségek, fájó gyászos pillanatok garmadája, a félelmek, ezek mind egy célt szolgáltak. Azt a célt, hogy megtanuljon hinni... mint villámcsapás érte a katartikus felismerés s ekkor a fiú aki immár férfi lett, csak annyit mormolt maga elé..nem harcolok többet Veled. LEGYEN MEG A TE AKARATOD!!!Ez adott neki erőt ahhoz, hogy menjen tovább, de immár a sors által kijelölt úton. A fiúból lett férfi életében először hinni kezdett. Hinni kezdett abban, hogy nincs egyedül és semmi nem történik oktalanul...Már tudta mit akar..azzá lenni amivé született és ami felé az élet az első pillanattól őt terelte...

Sok helyet bejárt, sok olyan helyet látott, amelyen már járt álmaiban, csiszolódott és változott, hibázott is rengeteget és volt amikor sok időbe telt míg ezt belátta és tanult a hibáiból. De a sors mindig vezette kezét és útja közben közben sok csodálatos emberrel ismertette meg akik átformálták, csiszolták lelkét. Már hitte, hogy a gyerekkori álmát megvalósítja és hagy valamit maga mögött a világban. Minden alkotása, minden gondolata az volt, hogy úgy és olyannak mutassa meg a világot amilyennek az talán az isteni tervben egykor szerepelt.... Sok festészeti módot megtanult, de a divatirányzatokat mindig is igyekezett kerülni, habár ez sok esetben nem sikerült. Egyre nagyobb célokat tűzött ki maga elé és sorban megvalósította azokat. Már senki nem akarta bántani, vagy kirekeszteni, már sokan akartak vele barátkozni. Vele az egykori lenézett kisfiúval, de mire eljutott idáig belül magányossá vált, pedig a látszat kifelé nem ezt mutatta. Sokszor és sokat nevetett, de ritkán volt vidám, vidámsága csupán a felszín volt egy önmaga védelmére emelt fal, mert belül ugyanaz a magányos sarokba elvonult olvasó kisfiú maradt.....


Nem akarta érezni többet azt, hogy bántják így sportolni kezdett, mert nem akarta a tükörbe nézve soha többet látni azt a kisfiút aki egykoron volt Ezért emelt külsőleg is egy falat amin senki nem mert és nem akart áthatolni. Igaz ezért azt az árat fizette, hogy szinte mindig tévesen ítélték meg, mert a látszat mást mutatott mint a valóság, de pont ez volt a célja. Nem akart többet félni, nem akarta, hogy valaha még egyszer annyira és úgy bántsák mint egyszer gyerekkorában, amikor számtalan pofon közepette tanulta meg a lelkierejének határait és nem omlott össze... Gyerekként tanulta meg mit jelent a méltóság, a lelkierő, mit jelent a szív ereje, ami azt mondja menj tovább még akkor is amikor a test már lépni nem tud..viszont a szív akkor is azt mondja állj fel...ismét és ismét állj fel..., még akkor is ha az agy azt mondja maradj fekve... NEM AKART TÖBBET FÉLNI. Csak nyugalmat akart maga körül és békét az alkotáshoz. Békét és biztonságot teremteni az előtte álló feladatok mértékéhez mérve. Emberi életet akart élni nem többet kért csak ezt, hogy adni tudjon magából a világnak. Adni és nem elvenni. Élt sok helyen az életének eddigi rövid de gyorsan szálló évtizedei alatt, de volt egy város ahová nagyon szeretett ellátogatni...


Szerette a várost, a városnak a patináját, a múltját a benne rejlő erőt. Szerette a történelméért, hiszen nagy dolgok születtek ott. Nagy és dicső dolgok! S az élet, a sors megint kézen fogta. Megfogta a kezét és elvezette ebbe a városba, hogy ott éljen és alkossa meg azt a képet amely méltóképpen emlékezik meg a dicső múltról. A sors mellett nagyon sok segítője is akadt akik éppen annyira hittek a víziójában, mint ő maga.
Örömmel fogott bele a munkába, nem ismert pihenést és nem ismert lehetetlent úgy dolgozott át napokat, heteket, hogy néhány röpke hónap alatt létrehozta azt amire csak nagyon kevesen lettek volna képesek és tudta, hogy megcsinálta azt amiről gyerekkorában álmodott. Tudott adni valamit az embereknek. A városból sokan mentek és lelkendeztek és ígértek szépet és jót az egykor volt fiú tele volt reménnyel, örömmel és fénnyel, hiszen tudta, hogy számít..igazán számít az amit tesz. Életében először érezte azt, hogy végre révbe ért. Csapatostul jártak hozzá az elöljáróságok, mosolyogtak, gratuláltak a nagy munkához és kifejezték, hogy mennyire megtisztelő számukra ez és milyen jó, hogy van egy ilyen festője a városnak. A fiú nem akart mást csak adni, nem bántott senkit nem volt irigy más művészekre sem és nem ellenük csinálta az alkotást, nem akart több lenni, csak járni a saját útját, hogy továbblépve majdan még nagyobb dolgokat hozhasson létre..
Néhány hónap alatt elkészült a vágyott és várt alkotás.... A poros kis faluból eljött egykori kislegény megcsinálta és már nagyobbat álmodott ekkor mint az elkészült mű.. A kisfiúból lett férfi csak állt és nézte ahogyan áramlik a sok ember és mind az általa alkotott monumentális elbeszélő realista víziót jöttek megnézni. S tényleg úgy érezte megérte a sok szenvedéssel teli év ami mögötte van, ezért a pillanatért megérte a sok pofont elviselni, ezért a pillanatért érdemes élni...

A függöny legördült...

Ahogy kihunytak a fények, és elmúltak az ünnepek a férfi, a festő csak várt...várt az ígéretekre, azoknak a beteljesülésére, hiszen születtek az új tervek, a leendő alkotások sora... Várt..várt napokat és hitt, várt heteket és hitt, majd az alkotása szörnnyé változott ami rátámadt az alkotójára a sok álság közepette.. Ígértek továbbra is és a festő sem tudott mást tenni csak várni, mert mindenki a barátok türelemre intették. Hiába volt papírra vetve szándék, az  ígéret a meseország városában annak aki írta semmit nem jelentett.. A festő csak várt...és miközben várt az ígéretekre, háta mögött rátámadtak a álság démonai, próbálták tépni, gyalázni, csakhogy a hamissá vált ígéret alól ki lehessen bújni..a fiúból lett festő csak állt és nem értette, hiszen nem akart ő bántani senkit, de kúszott fel a torkán a régen nem érzett keserű szájíz ami görcsbe rántja az állkapcsot. Közben vélemények és ellenvélemények születtek egymásnak ellentmondva, mindezt olyan okból, hogy pusztán senki nem tudott a másik véleményről. Az alkotás közben költözött egyik helyről a másikra egyre inkább hasonlítva az egész egy tragikomikus színjátékhoz. Már nemcsak a festő de az a kevés segítője (akik maradtak) sem értettek semmit, hiszen az ígéretek egyfolytában jöttek, habár a festő már nem hitt el egyet sem, ám mégis bízott a szó, a papír és az azon lévő ígéret erejében. Egyre másra változtak a határidők amelyeket ígértek, de a hónapok jöttek és mentek....A festő elunva a dolgot besétált a város szépházába és ott az ígérettevővel hosszasan elbeszélgetve kérdezte a késések és a halogatások okát, ám a magyarázat elmaradt... De születtek újabb ígéretek, amelyeket már kétkedve fogadtak a kevesek akik megmaradtak  a rengetegből. Akik megmaradtak szinte meglepődtek azon amikor hosszas elérhetetlenség és bujkálásnak tűnő hallgatás után a festő egy végső ígéret formájában kapott egy határidőt amelyben végre talán megoldás kerül az egykor olyan szépnek induló ám az álságok és hazugságok közepette a művészetet sárba tipró gyalázattá vált események végére....ismét telt az idő és valójában már senkit nem lepett meg, hogy ismét csak hazugnak bizonyult a szó, mert ahhoz sem volt bátorság senkiben, hogy nemet merjen mondani a festő szemébe..Ismét az elérhetetlenség ködébe veszett az akinek ez a tisztje lett volna. Ekkora a festő már elveszítette a hitét az egész alkotásban, a jövőjében, a munkájának értelmében. Átkozta a percet amikor eszébe jutott, hogy adjon, hiszen örömet akart okozni a világnak a városnak ahová oly örömmel járt és ahol él. Örömet és nem pedig acsarkodást és hazugságot akart a művével teremteni... Adni akart magából egy darabot..nem pedig vádaskodást, hogy félnek tőle...kérdezte miért, hiszen nem bántott ő senkit...Talán azért mert ha úgy van akkor kiüvölti a hazugokra a dühét?  Nincs talán joga üvölteni annak akinek a szívéből született meg egy alkotás és azt az alkotást ok nélkül és jogtalanul, csak a megalázás lehetősége miatt, a megalázás esetleges eszközeként akarják alkalmazni, pusztán csak azért mert nem a város szülöttje a festő...de még ezt sem szemtől szembe mondták hanem egymás között sugdosták a sunyik és az irigyek..

Sokáig dühöngött és emésztette magát a festő ezen gondolatok közepette, hiszen rengeteg áldozatot hozott anyagilag és emberi oldalról egyaránt csak azért, hogy az alkotása, a víziója megszülessen és úgy látta, hogy nem érte meg... nem érte meg,mert anyagilag beleroppant és még bele is akarják alázni...
 Majd eljött a pillanata a megbocsájtásnak..nem a felejtésnek, csak a megbocsájtásnak..Már nem dühöng, már nem átkozza a képért magát és a világot, nem haragszik már a hazugokra és a gyávákra..Mosolyog rajtuk, mert halad tovább az útján új magaslatok, új alkotások felé, békével telt szívvel. Mert minden egyes újabb alkotás csak emelni fogja a többit is, hiszen azok is az út részeként egy-egy darabja a majdani egésznek. Nem felejt, de nem azért mert haragszik, azért nem felejt, mert ha elfelejtené akkor nem vonta volna le a tanulságot.. Megbocsájt mindenkinek, hogy haladni tudjon az útján tovább...
Haladni egy magasztos cél felé amit ha elér, akkor eléri a gyerekkori álmát és ott keményen és megingathatatlanul fog állni. Keményen és tudva alázattal azt amit megtanult útja közben, tudva azt, hogy csak azért történt minden az életében, hogy adni tudjon. S amikor ott fog állni megbékélve, a ma percembereit már befedi régen a feledés igazságos homálya..... szertefoszlott vélt s csak kapott hatalmuk..... A jövő megítéli méltóképpen a ma nemzedékét..közöttük a festőt is.. Legyen akár az jó ítélet, vagy rossz, de mindenképpen igazságos ítélet lesz. Alakoskodás és Hazugság nélküli...


Nekem ezt jelenti a festészet..és nem csupán a Magyar Festészet Napján, hanem az életem minden lélegzetével és pillanatával. Ezt jelenti és ezért vettem magamra ismét az alkotás terhét, a készülő monumentális alkotással. Ezért vettem magamra, mert nem tudok mást tenni, mint menni előre és adni annyit amennyit elfogad a világ és a közönség tőlem.


2013. október 17., csütörtök

Amikor összeáll egy alkotás..

Amikor összeáll egy alkotássá a gondolatok kusza és ködös kavalkádja elkezdődik a valós munka. Addig is kemény munka és belső csaták folytak bent valahol mélyen, de ebből kifelé semmit nem látszik. Ilyenkor hallják azt a művészek, hogy "lopják a napot";) Pedig amikor egy alkotó látszólagosan nem tesz semmit, valójában akkor dolgozik igazán, hiszen a semmiből kikaparni azt ami a lélek fényében megfürödve fog valóságot ölteni az igazán kemény munka. Ami utána jön az fizikai manifesztálása annak amit addig gyúrt magában a művész, az alkotó ami szintén nagyon kemény fizikai munka, de akkor már biztosan a szemébenm ül a kép annak aki azt megalkotni fogja.
Már hónapokkal ezelőtt említettem a következő nagy alkotásom, ami a "Megfestett Himnusz" címet fogja viselni. Említettem a múltkoriban azt is, hogy 1:4 arányban elkészül a teljes leendő alkotásnak a "kicsinyített" verziója is. Hónapok óta rágom magam a leendő alakok elhelyezkedésén, jelentőségükön, hiszen minden mozdulatnak, alaknak szerepe és mesélni valója lesz és minden centiméterének tele kell, hogy legyen azzal a magasztos eszmével amit a Himnusz képvisel. Többször neki "mentem" már a vászonnak a vázlatok felrakásával, de rengeteget csiszoltam rajta, viszont már az alakok 80%-a biztos hellyel rendelkezik a vásznon. Így most egy darabot megosztok veletek, hogy lássátok, hogy már maga a vázlatok megrajzolásánál is mennyire részletesen dolgozom ki a remélhetőleg életem főművének szánt alkotást. Semmi elnagyolás és semmi festői csalás és "sunnyogás" nem lesz rajta. Rendszeresen fogok csepegtetni kisebb részleteket a képről,  ahogy most is de teljes egészében csupán 2015 második felében lesz látható ha a Jóisten ad hozzá elég erőt és kitartást. Remélem addigra már sokan lesztek/lesznek kíváncsiak a teljes életnagyságában erre a most még csak leendő hatalmas alkotásra..tudjátok 7x13 méter lesz azaz 91 nm..ami nem kicsi;))

2013. október 6., vasárnap

Nincs új a nap alatt..

Az élet lassan igazolja, hogy a ma nemzedéke sem tud semmi olyat tenni, mutatni a világnak és magának amit valaki más ne tett volna már meg előtte a múltban. Egyszer talán egy téli hideg estén a mostani írásom mély hátteréről  is fogok bővebben szót ejteni. De most nem ezért ragadtam első sorban klaviatúrát.
Tettem ezt sokkal inkább azon szándéktól vezérelve, hogy megosszak veletek néhány részletet Gárdonyi József Az élő Gárdonyi című életrajzi leírásából. Néhány mondatnyi kifotózott sorral illusztrálva gondolatait az egykor élt és itt Egerben alkotó nagy írónk hétköznapjainak "harcából". Ha ő nem lett volna akkor ma Eger sem lenne az a város aminek a jelenben ismerjük és népünk szegényebb lenne egy Halhatatlan irodalmi művel és talán egy várral kevesebb is lenne az országunk területén. A mai napig érvényes és olvasva a fent említett mű ezen sorai között felfedezni véltem, a magam "harcát". A világ semmit nem változott az egykori békebeli idők idusa óta. Ma is ugyanazon "játékszabályok" mentén haladnak a világ dolgai. Hasonló a művészek alkotók sorsa is, ahogyan majdan a megítélés is azonos lesz a már nagyra tartott elődökével, ahogyan az akkori idők döntnökeihez hasonló sors vár a ma ülnökeire. Érdemeik szerint a felemelkedés és a tisztelet, de legtöbb esetben a feledés..... Most amikor az elmúlt napok, lassan hetek a Megfestett Himnusz heroikus méretű alkotásom előmunkálataival telnek. Gondolatok, kompozíciók halmazának kása hegye alól kikaparni azon momentumokat amelyek a leginkább simulnak a Himnusz szövegéhez és azt méltóképpen lesz képes bemutatni. Megadva a tiszteletet az ország népéért munkálkodó elmék és kezek sokaságának. Emelve jelen választott otthonom Eger dicsőségét az összes itteni nehézségek ellenére is. Kijelentem, hogy az elkészült alkotás bemutatóján mindenki előtt érdemei szerint fogok fejet hajtani, vagy megemlékezni. Mert sokaknak köszönhető ezen alkotás jövőbeni megszületése, sokak adtak elég erőt és kitartást véghez vinni ezt az embert próbáló feladatot. Köszönöm nekik és ahogy ígértem érdemeik szerint fogok szót ejteni ha eljő az ideje....


Ennyi bevezető után álljon itt a már említett néhány oldalnyi bekezdés, a fotók minőségért előre elnézésetek kérem, de igyekeztem ezt a pár sort olvashatóan lefotózni. A könyvet jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe, hiszen szinte testközelbe hozza azt az embert akiben az Egri Csillagok íróját tisztelhetjük és akinek az idei év irodalmi szempontból szentelve lett.






2013. szeptember 6., péntek

Az éj csendjében dolgozva, néha gondolkodom is....

Az éj csendje.

Tegnap éjszaka, vagyis ma reggelre megfeszítettem az előző bejegyzésemben említett "Megfestett Himnusz" készülő alkotásomnak a kicsi tanulmány változatának a vásznát.
Sok minden jár ilyenkor az ember fejében, olyan gondolatok amelyek egyébként messze elkerülik a szürkeállomány tudatos részét. Ez történt velem is.....

Ahogy állítottam össze az ékrámáját a vászonnak...elkezdtem gondolkodni, hogy az életnek milyen sok területén tevékenykedő szakma munkájából tevődik össze az, hogy egy alkotóművész létrehozhassa a vízióját. Sorra vettem azt ami eszembe jutott hirtelen. A vászon lenvászon, vagyis azt valakinek meg kell termelnie, mint növényt majd másnak fel kell dolgoznia, ezt követően egy másik szakma képviselője megfonja, majd leszövi azt vászonná. Ezt követően jön a képbe a vegyipar, mert a lenvászon önmagában nyersen még nem igazán jól festhető kell rá "X" réteg alapozás is. Ja igen vegyipar...ő abból készít festéket amit a földből vagy annak felszínén bányásznak ki, de a növényvilág is hozzájárul ahhoz, hogy a tubusaimban pigmentek legyenek. Idáig jutva már van vásznam és van festékem, de még nincs ecsetem, amelyek sokféle összetételűek lehetnek...lehetnek műszálasak, de állati szőrből, sőt emberi hajból készültek is, ha belegondolunk itt is számtalan szakma képviselve van, csupán az ecsetek területén. Van már ecsetem, festékem és vásznam, de nincs ékrámám, amire feszíteni tudnám a vásznamat, (hacsak nem kasírozni szeretném, de oda is kell az asztalosszakma) kellenek asztalosok, akik precíz és pontos munkával ki marják a lécben az illesztések helyeit, gérbe vágva mm pontossággal készre adják át a felhasználónak azt a megmunkált, nem is olyan régen még az erdőben található fát,amit ki kellett termelni, de el is kellett ültetni valakinek, hogy most az én műtermemben álljon minden alkotóelemét összerakva a kész felület, amely azt várja, hogy rárobbanjon az ami életre kelti és értelmet ad annak a sok szakmának és embernek akiknek a munkája nélkül szegényebb lenne a világ, hiszen sokkal kevesebb műalkotás született volna ezen szakmák nélkül. Tisztelet illeti ezeket az embereket. De talán így végig vezetve is érthetőbbé válik sokaknak, hogy miért kerül valami annyiba amennyibe. Amikor egy alkotó arra adja a fejét, hogy valamit létre hozzon, bizony ezt neki meg kell vásárolnia, ott helyben a boltban, mert az teljesen egyértelmű mindenki számára, hogy az aki dolgozik megérdemli a pénzét, vagyis a földműves a len-ért, a bányász az ércekért, a szállító az idejéért és az ecsetkészítő az ecseteiért, ahogy az is természetes, hogy az asztalos is elkészítette a maga munkáját ahogyan a favágó is kimegy az erdőre, hogy legyen anyag az asztalos keze alatt..ezt mind mind ott a pultnál az alkotó, aki valamit adni akar a világnak megfizeti..Ezután haza megy és önmagát ugyanúgy nem kímélve ahogyan a többiek sem, alkotni kezd, éjjel és nappal..sokszor enni is elfelejt, hogy más szükségleteiről ne is szóljak... Amikor elkészül és tudja született valami belőle és általa..nézi és elmondhatatlan érzés keríti hatalmában a teremtés érzése, az érzés amikor a szellem győz a holt anyagok felett és megtölti élettel az üres fehér felületet, értelmet és mélységet ad annak létének. Olyan értelmet ami jó esetben jóval túl fogja élni magát az alkotóját.  Ahogy ott áll és elégedetten szemléli munkája gyümölcsét, keserű ízként érzi a torkában, hogy hiába az ő munkája lesz az amit mindenki látni fog, de mint mindig "harcolnia" kell az anyagi ellenszolgáltatásért, mivel a művészet egy olyan dolog sokak szemében ami valami számomra ismeretlen ok miatt szinte mindig alku tárgya, vagy rosszabb esetben ingyen szeretné megkapni, mert ugyebár ez "csak" egy festmény..grafika stb, mintha nem is lenne munka azt megalkotni...Sokan akik megvásárolják az alkotást (és itt most nem a galériákról beszélek, ők alkuképesek az árrésük miatt,hanem arról amikor egyenesen a művésztől szándékoznak alkotást vásárolni vagyis műtermi áron ami alapból töredéke a legtöbb esetben a galéria árainak) csípőből alkudni kezdenek abból az árból amit a műteremben az alkotó közöl..hozzáteszem sokszor félszegen, hiszen a legtöbb művész nem üzletember, csak egy alkotó aki sokszor nem tudja helyesen megítélni saját keze munkáját..Alábecsüli önmagát. Szóval alku..kérdem én ha bemegy bárki is a pékhez és x ára van a kenyérnek..alkudni kezd? Nem! Evidens, hogy meg kell fizetni, mert akkor jut a kenyér "biznisz" minden résztvevője ahhoz a lehetőséghez, hogy jövőre is tudjon búzát termelni, lisztet őrölni, kenyeret sütni... Egy alkotó is csak addig tud alkotni amíg van miből alkotnia, ha nem lesz akkor alkotás sem lesz. Ez ennyire egyszerű. Ki tudná azt megmondani, hogy mennyi zseniális alkotás ígérete távozott innen a világról, egyszerűen csak azért, mert az aki megtudta volna alkotni, nem volt rá képes az anyagi nehézségei okán. Ki tudná ezt megmondani....? Senki! Minden meg nem született érték, veszteség, pótolhatatlan veszteség. Mennyivel szegényebb lenne a világ a Sixstus kápolna, a Louvre kincsei nélkül, de hogy magyar párhuzamot is említsek. Munkácsy alkotásai nélkül a magyar művészettörténet sokkal szegényebb lenne nem csupán itthon, de világviszonylatban is.... Zárszóként, csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy mit jelentene a kölcsönös tisztelet egymás munkája iránt. Egy művész aki annak született, nem maga választotta meg a sorsát..a sors választotta ki őt egy számára kijelölt útra. Ha tud dolgozni akkor végig tud menni az útján, de ehhez a közönségre is szüksége van. Ez egy szimbiózis a közönségnek szüksége van a szépre és akik ezt képesek megadni, nekik pedig a közönségre így képesek egymást emelni és tanítani...



No ismét jól elkanyarodtam. Szóval visszatérve megfeszítettem a vásznat, de  közben ilyen gondolataim támadtak...

2013. szeptember 2., hétfő



             A visszaszámlálás elkezdődött

           - VisszaszámlálásKezdet:
                2013 Szeptember 2.


            -Visszaszámlálás Vége
             2015 Augusztus 20-a környéke.



A visszaszámlálás megkezdődött.
 Megismételtem a címben szereplő mondatot. Az ismétlés oka a megerősítés. Megerősítem magam az előttem álló és magam elé tett feladat nagyságához és az általa támasztott kihívásokkal szemben. A mai napon megtettem az első lépést egy újabb hatalmas alkotáshoz vezető úton.
A mai napon magammal hoztam Egerbe a leendő alkotás 1:4 arányú vásznát amelyen kicsiben (1.85m x 3 m) létrehozom még az idén a kevesebb, mint két év múlva bemutatásra kerülő, eddigi életem és valószínűleg a hátralévő életem legnagyobb és témailag legmonumentálisabb alkotását. Egy olyan témát készülök feldolgozni amelynek szellemiségére (most a legtisztább szellemiségről beszélek) igen nagy szüksége van ma Hazánknak. Egy olyan témát készülök feldolgozni, amelyet eddig soha senki nem dolgozott fel. Egy olyan utat szándékozom bejárni, olyan útra léptem ma amelyen még ebben a témában festőként soha senki nem taposott. Nem vagyok bátortalan ahhoz, hogy bevalljam félek a feladat nagysága és az idő rövidsége miatt, de ez a félelem lesz a legnagyobb hajtóerőm, ahhoz, hogy magamnak bebizonyítsam a lehetetlen egyszerűen nem létezik. Remélem sokaknak fog ez a tett és a kész alkotás majdan erőt és reményt adni. Vannak akik, egyszerűen nem értik azt, hogyan vághatok bele egy ekkora feladatba most amikor magamnak is megvannak a nehézségeim, akár lelkiek, akár anyagiak (mint oly sokaknak ebben a keserű világban) nekik azt üzenem, ha nem tudunk hinni tetteinkben, ha nem tudunk hinni a sorsunkban, ha nem vagyunk már képesek hinni a reményben, szinte már nem is élünk. A ma nehézségei fogják megszülni a holnap hőseit, ahogyan régen is.Ma már senki nem emlékszik és nem tud arról, hogy hajdanán milyen nehézségeket kellett legyűrni azoknak az embereknek akiknek az örökségére épült a jelenünk, nem tudja senki, mert azok akik ezeket a csodákat létrehozták nem gondolkodtak a jövőn, csak a jelenben élve alkottak a jövőnek és így voltak hatalmas dolgokra képesek. Nem magamról beszélek amikor ezen emberekről beszélek még párhuzamot sincs bátorságom vonni közöttük és magam között, de még amikor hőst említek, akkor sem magamról szólok. Mert ki is ma az igazi hős? Az aki gyereket nevel sokszor erején felül megadva mindent a felnövő generációnak,hős az aki önmagát legyőzve nap nap után talpon tud maradni..Én nem vagyok hős. Sőt magamat még követendőnek sem tartom, nemhogy hősnek. Nekem csak feladatom van. Feladat amiért ide jöttem erre a világra ezért nem vagyok hős és nem is leszek, mert nem teszek mást csak megoldom azt a feladatot amit egyedül csak rám bíztak és senki másra! Velem ez a célja az égnek...De mindenki céllal jött erre a földre, viszont az mindenkinek más és más. Magam  talán szerencsésebb vagyok, mert ezt a célt már kristálytisztán látom.
Ehhez a célhoz tettem ma meg az első lépést s, hogy mi történik majd az utolsó lépés megtétele után a majdani kész alkotással...Nos azt Rátok fogom bízni..Rátok akik ezt a Nemzetet alkotjátok. Rátok fogom bízni, mert Nektek és Értetek fog elkészülni az Alkotás. Nektek, mert a  Magyar Nemzetnek fogom felajánlani ezt a monumentális képet. Azt a képet, amely a Magyarság legszebb, legnemesebb imáját fogja színekbe oltva elétek tárni.

A Himnuszt.

A "Megfestett Himnusz"-t amelyen a nemzet imája lesz megfestve elsőtől az utolsó soráig, felölelve az elmúlt ezredévet, az emelkedéseket és bukásokat végig követve minden ecsetvonásában a mindenkoron és minden korban fennmaradt Nemzet erejét, bátorságát ami még ezer évig fenntartja továbbra is.
Ahogy a mondás is tartja..a múlt már történelem, a jövő még rejtelem..előttem is rejtelem, hogy milyen úton fog megszületni ez az alkotás, mivel jelenleg senki nem áll ezen feladat mögött anyagilag, de hiszek abban, hogy a feladatot azért kapjuk az égtől, hogy megoldjuk és én minden erőmmel megteszem azt amit kell, megteszem, ha kell erőmön felül, hogy ez az alkotás a megadott időre készen álljon Nektek, a Ti dicsőségetekre a Magyarokéra. Az őseim tiszteletére, a nagyapám és a dédszüleim, a családom és barátaim tiszteletére. Ajánlva mindenkinek aki formált életem során. Ajánlva minden Magyarnak éljen bárhol is a világ távoli sarkában, hogy érezze meg mindenki ebben a kis hazában, mit jelent magyarnak lenni és ajánlom minden nem magyarnak, hogy megismerjék ennek a kis nemzetnek az erejét, megértse a szellemiségét. Tudom ezek most nagy szavaknak tűnhetnek, de maga a feladat sem kisebb, ahogyan a kész alkotás leendő mérete sem nevezhető szokványosnak. Amikor elkészül a kép, 7 méter x 13 méternyi vászonra festve fogja hirdetni a világban azt, hogy itt vagyunk, élünk és itt maradunk. Maradunk mert oly sokat adtunk már a világnak mi Magyarok és cserébe szinte semmit nem kértünk. Jómagam is adni szeretnék ehhez a sok cselekedethez egy apró szilánknyit amikor az utolsó ecsetvonással aláírva a Nemzet javára ajánlom a "Megfestett Himnusz" címet viselő majdani alkotásom. Felajánlom, hogy mindenkié legyen. Legyen azoké akik egy kicsit is fogékonyak arra ha valamiért a szellem harcolt meg, ha kellett erején felül és azt a test tíz körmével kaparta elő a semmiből, valamivé.

A visszaszámlálás elkezdődött. tartsatok velem és adjatok erőt ezen az úton velem és mellettem.







2013. április 25., csütörtök

Számvetés..

Küzdöttem,
 néha azt éreztem Haladtam,
ha kellett mindenkiért Harcoltam,
volt, hogy visszanézni megálltam
s volt, hogy Szaladtam.
Most ismét megállok
nézem a világot
szemlélem őt és magam,
lassan rájövök semmi nincs
miért értelme lenne küzdeni,
ha kell futni,
s a semmiért harcolni
A semmiben nincs semmi..
A semmiben nem lehet haladni..

            /Én 2013 április. Eger/

A fenti soraimat ihlető történéseket hamarosan olvashatjátok itt a blogomon először....

2013. március 19., kedd

Remélem elég éles lesz a "fejszém" ehhez a fához..is;)

2013.március.19

                                          Ismét nagy a fa amelybe fejszémet vágni készülök...

Barátaim kipihentem a tavalyi nagy munkának a fáradalmait és új célokat tűztem ki magam elé. Amennyiben erre az anyagi forrás is biztosítva lesz igyekszem őket megvalósítani. Érdekessége lesz az elkövetkező kicsit több, mint két évnek ami a terveim szerint előttem áll, hogy ismét szándékomban áll belefogni egy Trilógiába, mint azt már korábban említettem. Témáját tekintve szakrális ám mégis autentikus feldolgozása lesz Jézus utolsó napjának és az azt követő néhány nap eseményeinek. A trilógia az "Ab Initio" összefoglaló címet fogja viselni, de minden darabjának lesz alcíme, melyeket még nem osztok meg a közönséggel, csupán akkor amikor már belekezdek az első kép megalkotásába. Ezen trilógiának becsült összmérete 70nm körüli lesz(két darab 3x9 méteres és egy középső alkotás, melynek mérete 3x5méterre van tervezve). Az első vászon bemutatójára a remények szerint ez év decemberében fog sor kerülni. De ezzel párhuzamban készülni fog (itt szintén az anyagiak fogják eldönteni a megvalósulást, mert az tudva lévő, hogy támogatás nem nagyon, de a kész alkotás megtekintése után vállon veregetés és büszke melldöngetés annál több van kis hazánkban). Tehát ezzel párhuzamban fog készülni egy valóban Monumentális alkotás, amelynek két lehetséges variációja van most tervben, de csak az egyik méretben fog megvalósulni. Témáját tekintve a Himnuszhoz lesz köthető (bővebben, majd akkor amikor belefogtam már az alkotásba). Bemutatását 2015.augusztus 20-ra tervezem, mert abban az évben, és abban a hónapban lesz 225 éve, hogy Kölcsey Ferenc megszületett, s mivel a kép témája a Nemzet "imáját" fogja feldolgozni méltóképpen a méretét tekintve is, ezért államalapító Szent István ünnepén tudná az alkotás megkezdeni az útját a közönség felé.
A két tervezett méretről készítettem egy-egy grafikát, mindkettő mellé oda illesztettem egy magyar átlagos felnőtt arányait szimbolizáló sötét "téglalapot" méretarány érzékeltetőnek. Ezeket a grafikákat itt megmutatom nektek és kérlek titeket segítsetek kiválasztani azt, amely méretben véleményetek szerint érdemes elkészíteni (ismétlem, csak abban az esetben fog megvalósulni, ha erre meg lesz az anyagi forrás, mindenesetre én rajta vagyok, hogy így legyen, keresem a lehetőségeket, abban az esetben ha az alkotás elkészül, az világ viszonylatban is nagy dolognak fog számítani, mivel ekkora alkotás összefüggően táblaképként nem sok van a világon, pláne nem realista szemlélettel;)

Nos a méretarányok;)


                                                                    Az első lehetőség;)






                                                                    A második variáció;)


2013. január 12., szombat

A világ menete..

Ülök a műteremben és a készülő újabb, immáron trilógia vázlataiba merülök... Mellette van néhány apróbb befejezésre váró kép. De az agyamban ismét teljes dübörgéssel száguldanak a képek arcok, jelenetek amelyek az elkövetkező szintén monumentális alkotásokon lesznek láthatóak.

Amikor ebben a szakaszában járok az alkotásnak, ezt oly módon teszem, hogy sok helyen, több szemszögből objektíven utána olvasok és beleélem magam az adott karakter bőrébe...elképzelem a motivációit, próbálom megérteni azt amiért ő, ott akkor így döntött és tett. Egyszer jó pár éve már, hogy egy alkotásomnak adtam azt a címet.."Csak a színpad változik a szerelem örök" Most ebben az alkotásban gondolkodva ismét felrémlett ez az egykori festményem és rá kellet jönnöm..Valóban a "színpad" változik csupán...az ember örök..., a "színészek" is változnak természetesen, hiszen az élet színpadán állni időhöz kötött elfoglaltság, ki tovább ki kevesebb ideig marad... Viszont az emberi gyarlóságból eredő szerepek öröklődnek és bizony ez egy fabatkát sem változott az őskor óta. A készülő alkotásban, az Ab Initio (Idők kezdete) trilógiában a nyitó kép "Krisztus Pilátus előtt" lesz, de nem abban a formában ahogyan eddig láttatták az előttem alkotó nagyszerű művészek, hanem végtelenül autentikusan, az emberi oldaláról megközelítve a témát..az eddigiektől eltérő kompozícióban... Eltérő beállításokkal... Nos ezen a képen gondolkodva fedeztem fel, hogy minden megtalálható ebben a történetben ami ma is hiánytalanul megvan bennünk... egyik oldalról a kicsinyes vágy egy másik ember elnyomására, összetörésére, az összekacsintó gyávaság, a fejét elfordító szégyen amely szemlesütve néz maga elé félelmében.
Ezzel szemben a másik oldalon a történésnek a napnál fényesebben ragyogó szellem, a beteljesítő elfogadás, a hit áll. A tömeg a reá jellemző pszichózis okán nem más mint ide oda örvénylő massza amely a főhangadó után skandál bármit ha az elüvölti magát.... Ebből a hármasból máris készen áll a dráma, felsejlik a tragédia (amely abban a pillanatban az egyén tragédiájának látszott, de egy nép tragédiája és azon keresztül egy világ tragédiájává vált) melynek a végkifejlete akárcsak ma, akkor is a tömeg látóterének közepén álló egyénre nézve teljesen egyértelműnek tűnt... Viszont ezen eseményt követően semmi nem maradt már többé az ami addig volt....

Évezredek alatt a technológia hatalmas fejlődésen ment keresztül, csak Mi az Ember nem volt képes fejlődni...Természetesen azt lehet erre mondani, hogy "de kérem ma már sokkal kulturáltabbak vagyunk, mint eddig a történelem során bármikor is volt az ember...." Számtalan törvényt és demokratikusnak hazudott világképet lehet előhozni a sublót aljából..de ezek sorra hajaznak az egykori már az ókorban is alkalmazott békés elnyomó szabadság nélküli szabadságra..ahol azt mondták, hogy ettől eddig szabad vagy..de azon túl ne menj, mert a korlátokat nem Te hanem mi állítottuk fel..vagyis ahogyan ma is, úgy akkor is az egyenlők és egyenlőbbek halmazára osztották a társadalmat. Természetesen nem a második csoportban volt/van a népesség nagy hányada...sőőőőőt. Na de tovább folytatva a gondolatmenetemet... Valójában az egyén teszi ki a társadalmat..vagyis egyének sokasága, hiszen a most élő és jelen pillanatban itt regnáló 7Milliárd ember, egyénekből áll..7Milliárd egyéniségből..akik ha csak a maguk lelkében, és fejében tartanának rendet..egy csapásra megváltozhatna a jelenlegi finoman szólva is "érdekes hozzáállással" bíró világunk. Ha képesek lennénk egymás elfogadására. (olyat nem is mernék mondani, hogy egymás tiszteletére, avagy szeretetére, mert az már annyira utópisztikus, mint egy galaktikus utazás a közeljövőben, elég lenne a szimpla elfogadás is.) Csupán elfogadásra lenne szükség, elfogadni a másik ember másféle gondolkodását, a miénktől eltérő útját, elfogadni egyáltalán azt, hogy minden ember egy irányba tart, jöjjön bárhonnan és jusson bárhová.. A születéstől tartunk a sír felé. Ha ezt megértené az emberiség, ahogyan azt is, hogy az országhatárok nem mások, mint puszta szokásokon alapuló közmegegyezések.

Ha ezek a közmegegyezések megszűnnének a gondolatokból, talán akkor az a bizonyos "Egyén" ott az "Idők kezdetén" nem adta volna minden ok nélkül az Életét értünk. Talán ha megértenénk és élni is tudnánk ezzel a megértett tudással..akkor a jelenleg összeállt massza, egyének összetartó közösségévé válhatna, akik egymás életének jobbítására használnák fel adottságaikat.. Ha így lenne, talán más lehetne a világ menete...



2013. január 11., péntek

Álmodni csak nagyban érdemes....

Szép reggelt kívánok ezen a hideg januári napon.

A címben szereplő mondaton gondolkodom, mert a címválasztás már önmagában fontos, legyen szó bármiről..

Álmodni csak nagyban érdemes...

Ismét álmodni kezdtem valamiről amit kitűztem magam elé megvalósítandó célként.., hogy mekkora ez az álom tegnap jöttem rá magam is amikor kiszámoltam a megvalósításához szükséges anyag mennyiséget..

Nem titok, hiszen beszéltem róla, hogy belekezdek egy újabb monumentális alkotásba..sokat törtem a fejem, hogy milyen formában valósítsam meg, hogy egész legyen a történet amelyet szeretnék ecsetemmel elmesélni.. Gondolkodtam és arra jutottam, hogy ez szintén nem egy vásznas alkotás lesz,mert a téma amiről szólni fog, csak úgy lesz teljes ha nem csak az eseményt magát, hanem az azt követő napok történetét is elmesélem...
Méretét tekintve bőven meg fogja haladni a Csillagok Trilógia méreteit.. Összességében 70 m2 lesz az alapterülete a három vászonnak ami közül kettő darab 3x9 méteresre lesz feszítve, lesz egy "kicsi" 3x2.7 méteres ami az újabb Trilógia középső alkotása lesz.

70m2...70m2 hmmm nem kevés, de a többi szám még megdöbbentőbb.. A képekhez felhasználandó vakkeret anyag mennyisége 130.5 méternyi léc, a festékek mennyisége előzetes becslés alapján kb 200 tubusnyit fog kitenni. Hígítók 22liter és az ecsetek számát megbecsülni sem tudom, de az előző trilógiából kiindulva az is rengeteg lesz.
Ennyi anyag és az első alkotásra 11hónap áll majd rendelkezésre, hiszen decemberben bemutató lesz ismét.. Utána permanens követi a másik kettő amivel egységessé válik ezen alkotás is.. De emellett szeretnék az idén elindítani egy remélhetőleg hagyományossá váló kezdeményezést,festői környezetben egy alkotótábort, nyaranta 3 turnusban, ahol valóban tehetséges gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket várunk majd szeretettel, aránylag kis létszámú csoportban és ahol gyakorlott művészek kalauzolásával ismerkedhetnek meg a technikai alapokkal, vagy kaphatnak újabb inspirációt a fejlődéshez...

Ez az én álmom...

2013. január 8., kedd

Néhány nap a szülőföldemen..

Az elmúlt néhány napban nem jelentkeztem, mert hazautaztam a szüleimhez. Múlt év végén két napot töltöttem el szülőfalumban..(vagyis másfél napot, hogy teljesen hű legyek a valósághoz) de akkor szinte semmi időm nem jutott a régi barátokra, nagyanyámra és a családom tagjaira. De az elmúlt napokban volt idő a rám váró teendők mellett ezekre az aprónak tűnő ám mégis fontos dolgokra. Lassan másfél éve annak, hogy távolra költöztem gyermek és ifjú éveim színhelyétől. Másfél év ami nem tűnik soknak ám ritka látogatásaim okán mégis fényévnyinek hat, hiszen csak az veszi észre a változásokat aki messziről érkezik és nem az aki napi részese az eseményeknek. Változások, melyek közül van ami meglep, van ami elszomorít és van ami mosolyt csal arcomra. Arcok, helyek lesznek semmivé...helyükbe újak, már számomra ismeretlenek kerülnek. Születnek és meghalnak emberek.. Az utolsó hosszabb hazalátogatásom óta többen is eltávoztak kiket ismertem, és tiszteltem.

Látom barátaim arcán a soha eddig nem látott, észrevétlenül maradt, idő vésőjének nyomát. Látom ahogy egyre épül szépül a szülőfalum amelynek egy részről örülök, másik része a lelkemnek szentimentálisan búsul az örökre eltűnt, emlékek közé száműzött megszokott régi dolgok miatt. Fejembe vettem, hogy amikor legközelebb hazalátogatok körbejárom a még fellelhető helyeket régi utcákat lefotózom azt ami számomra még hordoz valami emléket, hogy megőrizzem akár fotón, de lehet, hogy festményen az utókornak Kakucs azon szeletét amelyet lassan felemészt az idő kérlelhetetlen malomköve. Megörökítsem az arcokat hiszen nem tudható ki mikor megy el..

Erre az elhatározásra akkor jutottam, mikor az édesapám keresztanyjával aki a nagyapám testvére is egyben tegnap délután beszélgettem. Beszélgettünk és a mai éretté vált gondolkodásommal talán életemben először igazán megértettem azt ahogyan leélte az életét. Megértettem a szeretetét, megértettem mit miért tett.. Majd egy órát beszélgettünk és figyeltem a betegségben megöregedett arcát, (lassan egy éve nem beszéltem vele) Összeszoruló szívvel eszméltem arra, hogy ez az egykor határozott és mindenre odafigyelő ember lassan elfogy. Ő akinek soha nem kellett semmit többször megismételni, hogyan kérdez vissza azokra a dolgokra amelyeket az imént mondtam... Néztem és hallgattam ahogyan tisztább pillanatában bevallotta, hogy tudja megöregedett és a hallása is nagyon megromlott, dolgozni már nem tud, mert nem lát jól...ül egész nap és nem ért már dolgokat..
Hallgattam és akkor úgy éreztem nem tudom ezt elfogadni..felálltam és csak el akartam menni.. el innen...felálltam elindultam az ajtó felé visszanéztem a mi Kerimamánkra és nem tudtam kimenni az ajtón.. Álltam az ajtóban és néztem ahogyan a kezét összekulcsolva ül ágya szélén és néz maga elé..Nézi a padlót.. Érezte inkább, semmint látta, hogy még mindig ott vagyok a szobában...Beszélni kezdett..elmesélte, hogy amikor fiatalabb koromban hibát hibára halmozva éltem életem és lázadtam..mennyit imádkozott értem..Mennyit kérte a Teremtőt, hogy mutassa meg az utat nekem... Nekem pedig közben az járt a fejemben, hogy én pedig ifjonti hévvel szemtelenül hányszor de hányszor nevettem ki őt...számtalanszor leintettem... Vagy szándékosan számára biztosan fájón visszavágtam nem törődve a sebbel amit a lelkén ütöttem akkor.. Szégyelltem magam..majdnem elsüllyedtem a szégyentől amit régi önmagam miatt éreztem.. Ő értem imádkozott akkor is amikor én nem adtam mást csak bántást. Nem tett mást csak feltétel nélkül elfogadott és szeretett......Néztem és ő beszélt, beszélt arról, hogy most mennyire büszke rám és kért, hogy soha ne felejtsem el azt a sok imát mert ő tudja azok is hozzájárultak az alkotásokhoz az évek során....
Visszaléptem az ajtótól...nem tettem mást csak megöleltem törékennyé lett szeretettel teli alakját, nem szólt egy szót sem csupán egy könnycsepp gördült le arcán. Ekkor elindultam ki a szobából megfordultam még egyszer...... köszönni nem tudtam ,mert nem jött a torkomra hang, csupán integettem a kezemmel szótlanul, ahogy egy gyermeknek szokás integetni.. Ő mosolyogva visszaintegetett... ez olyan volt mint egy búcsúköszönés... Kimentem....Megálltam a teraszon a szabad ég alatt és éreztem ahogy az arcomon legördült az első könnycsepp....

2013. január 4., péntek

Visszatekintés avagy December 16. Trilógai Ősbemutatója a festő szemével...

Barátaim, Kedves olvasó!

Az elmúlt ünnepek és a bemutató óta zajló események kevéssé tették a rendelkezésre álló napi 24 órát, így igaz megkésve de mégis most pótolva szeretnék mesélni arról, hogy milyen érzés volt megélni magát a bemutatót és azt a napot.

Kevés alvás után ébredtem kora reggel..kellemes feszültséggel a várakozástól. Leülve a gép elé több üzenet is várt, melyben kedvesen tudakolták közeli és kevésbé közeli ismerősök, hogy izgulok-e? A kérdésükre a válaszom egyöntetűen az volt...nem..majd úgy a 'tizenegynéhányadik hasonló kérdésre már azt válaszoltam, "Igen most már izgulok". Lassan eltelt a délelőtt és átfordult délutánba, közeledett az idő.....
3 órára mentem a bemutatónak helyet adó Hotel Eger&Park szállodába, ahol még a műsor előtti utolsó egyeztetések folytak, hogy minden zökkenő mentesen menjen.
Lassan a messziről jött vendégek kezdtek megérkezni, közöttük az egykori általános iskolai osztályfőnököm, de az is nagyon jól esett, hogy szülőföldem polgármestere is tiszteletét tette. Egyre többen érkeztek és nagy örömömre számomra nagy megtiszteltetésként több százan gyűltek össze, hogy azon a hideg decemberi estén olyat lássanak, amilyet művészettörténész szerint sem látott a magyar közönség az elmúlt száz évben...Na itt már nagyon izgultam. A terembe menet sokakkal váltottam néhány szót és a szavaikból nagy érdeklődés és várakozás csengett ki....Ekkor már tényleg nagyon izgultam és férfiasan bevallom az is megfordult a fejemben, hogy eltűnök a bemutatóról;))) Mivel ekkora tömeget még soha egyetlen kiállításon és festménnyel kapcsolatos rendezvényen nem láttam...pláne nem az enyémen.



17:05 A kiírt műsortervtől ötperces eltéréssel indult a műsor az Egri vitézlő oskolások díszőrségének kivonulásával. Ők voltak azok akik őrt álltak az akkor még letakart alkotások és a bejárat mellett, már ezzel is megalapozva az este hangulatát. De a kor hangulatának megidézésében nagy szerepe volt Lázár Attila báb művésznek aki korhű ruhában lanttal a kezében, járt kelt a várakozó vendégek között, miközben középkori dalokat játszott.
Kissé elkalandoztam..Tehát megkezdődött a műsor.. Ültem az első sorban és végig vettem az elmúlt hónapok sorát..amikor még csak terv, majd a tervből lassan kibontakozó kézzelfogható dolgok kezdtek kialakulni...az első vászon megérkezése, annak megfeszítése..az első ecsetvonások...és most itt néznek velem szemben a letakart kész alkotások...Miközben ezen morfondíroztam végére ért a nyitó dal Tinódi Lantos Sebestyén Eger summája.. Igaz ezt megelőzte a díszvendégek, a fővédnökök köszöntése kiket Tunyogi Péter színművész vett számba.. Néztem a sorban felálló és meghajló kiváló emberek sorát... és visszarepültem a gyerekkoromba.

Vissza a poros kis alföldi faluba ott a homokhátságon, a szülőföldemre amelynek nevét ma már a nevemben is viszem tovább ...


.....
Végigmentem a régi porlepte utcákon és emlékeimben láttam azokat az embereket akik hatással voltak a gyermekként a lelkemre és akik már régen eltávoztak..Ismét ott ültem a szomszéd Pali bácsi mellett a kispadon, miközben mesélte a régi idők történeteit..Láttam  nagyapám szigorú, de jóságos mosolyát, dédnagyapám szemében bujkáló huncutságot.. Megelevenedtek a nyári reggelek amikor lovaskocsin mentünk ki a rétre szénáért a Béla bácsival...(Az ő általuk belém oltott hangulat köszönt vissza sok képemről..)A lassan alkonyuló nyárutó.. A távolba elvesző barátok arcai...Ők mind itt voltak velem azon az esten, velem és bennem....Felderengtek a múlt árnyai, hangulatai.. és hirtelen belém nyílalt a kérdés...Hogyan kerültem én most ide? Szinte felfoghatatlan számomra az út amely idáig vezetett. Közben leleplezték az első alkotást... Majd film következett ami arról szólt, hogy bemutassa azt aki lettem és ahonnan lettem... Én pedig figyeltem az életem szilánkjait felvillanni a vásznon... Vajon én tényleg ez az ember vagyok? Néztem a vetítőn haladó képeket és én is tovább "vetítettem" magamban az életem filmjét.... A kettő a belső filmem és a mindenki által látható film tett ki egy egészet..De a belső vetítésemet ami maga a számadás,számvetés volt senki nem látta. Látható volt az ünnepi része és a munka dandárja, de rejtve maradt a nehézsége az útnak amelyen évtizedek óta járok. Látható volt a szakma ismerete, de rejtve maradt a tanulás és a szakmával való kínlódás a sokszor majdnem feladásba torkolló csüggedése...Látható volt a siker, de rejtve maradt a számtalan harc és bánat, sértés és sértettség az útért, melyet sokszor úgy érzem, hogy kijelöltek és nem pedig magam választottam. Látható volt az öröm, de rejtve maradt a gyász és a lemondás az elengedések tragédiája. Ahogyan rejtve maradtak a félelmek és a gyermekkorban ért mellőzés és láthatatlanság keserűsége..Rejtve maradt mert a vásznon a film nyelvet öltött ezeknek.. De tudom a múlt nélkül nincs jelen sem..A jelenbe pedig a múlton keresztül hozott az élet.

Közben lehullt a második képről is a lepel. Miközben ment a zene Kelemen Csaba színművész első szám első személyben Dobó István szerepét magára öltve emlékezett vissza a képen látható történésekre..

Néztem magam elé..

Hihetetlen hogy itt ülök...hihetetlen, hogy ez a sok ember miattam van itt..miattam akit majdnem megbuktattak hatodik elemiben a rajzból.. Mit tettem én, hogy ennyien mosolyognak és kezet rázva gratuláltak holott még akkor az alkotásokat sem látták..

Néztem magam elé..majd felkaptam a fejem és láttam, hogy  trilógia legnagyobb vásznának a leleplezése következik...Lehullt a lepel és számomra meglepő ,de szívet szorítóan felhangzott a taps és ekkor tudtam, hogy mindent megért az eddig megtett út..Megérte a sok nélkülözés, a fájdalom az éjszakából reggelbe hajló, majd estébe forduló megfeszített munka... Tudtam, hogy most adtam valamit igazán maradandót a világnak a nemzetnek és a szülőfalumnak. Életemben először tudtam, hogy ezért volt minden..

Majd szólítottak és én nem tudtam mit fogok mondani.. Nem tudtam mit tudnék mondani ez után, hiszen annyi minden kavargott bennem..a múlt és jelen örvényben folyt össze.. És a taps szólt... Odasétáltam a képen látható önmagamhoz..ránéztem arra a deákos ruhában üvöltöző, örökkévalóságba rögzült és egy elképzelt csatába fagyott alakra, majd magamra és őrá mutattam, mert a képek leleplezése előtt kérdezték többen is, hogy valójában megfestettem-e önmagam is..gondoltam ha nem vagyok felismerhető akkor megmutatom... Majd beszélni kezdtem..miközben sokszor visszakalandoztam a belső filmembe.. mikor erről kezdtem beszélni már éreztem, hogy dagad a gombóc a torkomban..tudtam ha átadom magam annak az érzésnek elfogok érzékenyülni és ezt nem akartam, ezért egy hirtelen váltással a képekről kezdtem el beszélni.. de egyszer itt talán elfogom mesélni mindazt ami akkor és ott feltolult bennem...

De nem állok meg itt. Jelenleg egy újabb régóta dédelgetett álmom megvalósításba fogtam bele, mely ez év decemberében kerül a közönség elé és amelynek mérete meghaladja a trilógia nagy kompozíciójának méretét is, Az alkotás köré épülő műsor tervezése is megkezdődött vagyis minden adott egy remélhetőleg ismét feledhetetlen este megvalósulásának.

Szeretném bemutatni a Trilógia támogatóinak sorát, hiszen a mai világban ahol egyre kevesebben törődnek a művészettel mindenképpen tiszteletet érdemelnek azok akik támogatják azt.






Tisztelet és köszönet mindenkinek aki hozzájárult az alkotások megszületéséhez.





Továbbá külön köszönet illeti fáradhatatlan és akadályt nem ismerő munkájáért, a bemutatón szereplő filmek megszületéséért Teleki Klárát aki egyben a menedzserem is. A Trilógia megszületésében múlhatatlan érdemeket szerzett, köszönet és tisztelet neki ezért a kiemelkedő munkáért.





Ha valaki szeretné megtekinteni a felvételt az Ősbemutatóról akkor az alábbi linken megtalálja azt:

https://www.youtube.com/watch?v=8Ni01YaFYiE

Kívánok minden Barátomnak és olvasómnak Békés, Sikerekben Gazdag Új Évet.


Üdvözlettel: Kakucsi-Csernák Zoltán