2013. január 8., kedd

Néhány nap a szülőföldemen..

Az elmúlt néhány napban nem jelentkeztem, mert hazautaztam a szüleimhez. Múlt év végén két napot töltöttem el szülőfalumban..(vagyis másfél napot, hogy teljesen hű legyek a valósághoz) de akkor szinte semmi időm nem jutott a régi barátokra, nagyanyámra és a családom tagjaira. De az elmúlt napokban volt idő a rám váró teendők mellett ezekre az aprónak tűnő ám mégis fontos dolgokra. Lassan másfél éve annak, hogy távolra költöztem gyermek és ifjú éveim színhelyétől. Másfél év ami nem tűnik soknak ám ritka látogatásaim okán mégis fényévnyinek hat, hiszen csak az veszi észre a változásokat aki messziről érkezik és nem az aki napi részese az eseményeknek. Változások, melyek közül van ami meglep, van ami elszomorít és van ami mosolyt csal arcomra. Arcok, helyek lesznek semmivé...helyükbe újak, már számomra ismeretlenek kerülnek. Születnek és meghalnak emberek.. Az utolsó hosszabb hazalátogatásom óta többen is eltávoztak kiket ismertem, és tiszteltem.

Látom barátaim arcán a soha eddig nem látott, észrevétlenül maradt, idő vésőjének nyomát. Látom ahogy egyre épül szépül a szülőfalum amelynek egy részről örülök, másik része a lelkemnek szentimentálisan búsul az örökre eltűnt, emlékek közé száműzött megszokott régi dolgok miatt. Fejembe vettem, hogy amikor legközelebb hazalátogatok körbejárom a még fellelhető helyeket régi utcákat lefotózom azt ami számomra még hordoz valami emléket, hogy megőrizzem akár fotón, de lehet, hogy festményen az utókornak Kakucs azon szeletét amelyet lassan felemészt az idő kérlelhetetlen malomköve. Megörökítsem az arcokat hiszen nem tudható ki mikor megy el..

Erre az elhatározásra akkor jutottam, mikor az édesapám keresztanyjával aki a nagyapám testvére is egyben tegnap délután beszélgettem. Beszélgettünk és a mai éretté vált gondolkodásommal talán életemben először igazán megértettem azt ahogyan leélte az életét. Megértettem a szeretetét, megértettem mit miért tett.. Majd egy órát beszélgettünk és figyeltem a betegségben megöregedett arcát, (lassan egy éve nem beszéltem vele) Összeszoruló szívvel eszméltem arra, hogy ez az egykor határozott és mindenre odafigyelő ember lassan elfogy. Ő akinek soha nem kellett semmit többször megismételni, hogyan kérdez vissza azokra a dolgokra amelyeket az imént mondtam... Néztem és hallgattam ahogyan tisztább pillanatában bevallotta, hogy tudja megöregedett és a hallása is nagyon megromlott, dolgozni már nem tud, mert nem lát jól...ül egész nap és nem ért már dolgokat..
Hallgattam és akkor úgy éreztem nem tudom ezt elfogadni..felálltam és csak el akartam menni.. el innen...felálltam elindultam az ajtó felé visszanéztem a mi Kerimamánkra és nem tudtam kimenni az ajtón.. Álltam az ajtóban és néztem ahogyan a kezét összekulcsolva ül ágya szélén és néz maga elé..Nézi a padlót.. Érezte inkább, semmint látta, hogy még mindig ott vagyok a szobában...Beszélni kezdett..elmesélte, hogy amikor fiatalabb koromban hibát hibára halmozva éltem életem és lázadtam..mennyit imádkozott értem..Mennyit kérte a Teremtőt, hogy mutassa meg az utat nekem... Nekem pedig közben az járt a fejemben, hogy én pedig ifjonti hévvel szemtelenül hányszor de hányszor nevettem ki őt...számtalanszor leintettem... Vagy szándékosan számára biztosan fájón visszavágtam nem törődve a sebbel amit a lelkén ütöttem akkor.. Szégyelltem magam..majdnem elsüllyedtem a szégyentől amit régi önmagam miatt éreztem.. Ő értem imádkozott akkor is amikor én nem adtam mást csak bántást. Nem tett mást csak feltétel nélkül elfogadott és szeretett......Néztem és ő beszélt, beszélt arról, hogy most mennyire büszke rám és kért, hogy soha ne felejtsem el azt a sok imát mert ő tudja azok is hozzájárultak az alkotásokhoz az évek során....
Visszaléptem az ajtótól...nem tettem mást csak megöleltem törékennyé lett szeretettel teli alakját, nem szólt egy szót sem csupán egy könnycsepp gördült le arcán. Ekkor elindultam ki a szobából megfordultam még egyszer...... köszönni nem tudtam ,mert nem jött a torkomra hang, csupán integettem a kezemmel szótlanul, ahogy egy gyermeknek szokás integetni.. Ő mosolyogva visszaintegetett... ez olyan volt mint egy búcsúköszönés... Kimentem....Megálltam a teraszon a szabad ég alatt és éreztem ahogy az arcomon legördült az első könnycsepp....

2 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. "Ő értem imádkozott akkor is amikor én nem adtam mást csak bántást. Nem tett mást csak feltétel nélkül elfogadott és szeretett..."

    Gyönyörű ilyet olvasni kedves Zoltán! A feltétel nélküli szeretet tanítják az ilyen keresztmamák... az ilyen szülők, nagymamák és mind-mind, akik életünk során imádkoztak értünk... megható, amikor felismerjük... és pláne ha meg is öleljük őket mindezért... jelezve, hogy mindent megértettünk... ez nagy boldogság volt neki is...! Sokat adtál...

    VálaszTörlés

Így készült...

A minap, mikor ismét írni kezdtem, ígértem, hogy ismét elkezdek feltölteni, "így készült videókat". Ennek első látható darabja ebb...